Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Duba Gyula lehet oly értelemben, hogy „virágozzon minden virág!”, mindenki megéljen. Más is éljen! Van miből. Kinek a pap, kinek a papné... Még ha nincs is igaza, ő is a mi kutyánk kölyke..! A kisebbségi tudatformálás azonban... ez más tészta, uraim! Akár az elátkozott hamupipőke! Csökkentett lehetőségek, szűk élettér, a gyéren csordogáló pénzforrások könnyen kiapadnak! Nem ismer nagylelkűséget, sem türelmet, nem ringathatja magát humánus álmokban, hogy emberségesen megtűrhet maga mellett más igazságokat. A kisebbségi tudatformálás mezősé- gein vagy mondjuk gorombán: szemétdombján kakasként! — csak egyetlen igazság érvényesülhet! Egységben az erő! Ennyire van keret, erre jut tér és idő. A kisebbségi tudatformálás lankáin a különutasoknak, a magánvélemények paripáin nyargalóknak nem terem babér! Sem funkció, sem dotáció! Az uralkodó igazság vezérkara lecsapol minden rendelkezésre álló pénzforrást, megszáll minden hivatalhelységet, bekebelez minden szolgálati autót. A fejesekkel pedig nehéz versenyezni, őket csak megfúrni lehet. (Mily kellemes hangzású szó egykori daliás időkből!) Mind Barabás, mind Szelepcsényi jól tudja mindezt. Nem is sejti viszont Püspöki Béla, a fűtő, aki hiába volt fűtő a totalitásban, mégsem lett képviselő. Pedig a teremtővel is jó viszonyba keveredett, hittel megtelve töpreng a mindenható titkain. Esélyei mégis esetlegesek, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy semmilyenek. Még akkor sem, ha ő mondja ki először: privatizálni kell az Intézetet. A magánosítás szelleme tehát megérinti a tudatformálólat s ők hozzászólnak. Máris a tudatformálás fellegvárában érzik magukat, gazdaként. Legcélravezetőbb lesz a munka a demokrácia jegyében, az európai normák szellemében, Comenius eszméit követve. Átlagon felüli jogokat követelve. Köztudatba vetve, kő a tóban, hullása nyomán vízfodrok, gyűrűk, meghirdetve a pozitív diszkrimináció eszményét. Merészen rámutatva a nemzeti elfogultság chimérá- jára, a szörnyet néven nevezve. A másság méltóságát hangsúlyozva és követelve a nemes türelmet. Itt vagyunk, mást nem tehetünk! Toleranciát!!! A vitában szép, nemes gondolatok hangzanak. Nincs tudatformáló, aki kételkedhetne bennük. Nincs józan ész, mely ellentmondana. Határozati javaslatban bízzák meg Barabást, hogy igazgatói — s egyben képviselői — minőségében nézzen utána a széles körű magánosítás, a privatizáció lehetőségének. Rövidesen tegyen javaslatot. Hogyan kell Korlátolt Felelősségű Társaságot alakítani, úgynevezett eszerocskát?! Aztán minden egészen másképp lesz és minden nagyon jó lesz. Véget is ér a szakszervezeti gyűlés szerencsésen. Szelepcsényi keveset szólt a vitához, fülel, nagyokat hallgat, elmélyülten gondolkodik. Mondhatnánk, gyanúsan sumákol, sandán töri a fejét. Nem feltűnő az elmélyülés hasonlóan komoly helyzetben. Barabás másképp látja; mi jár az eszedben, te selyma? gondolja magában. S az események kezdetüket veszik. A magánosítás motorja zakatolva beindul. A fejlemények szálai kezdetben láthatóan és simán egymásba fonódnak, majd váratlanul bogozódni kezdenek és a szó szoros értelmében összegubancolódnak. A Népi Vagyonalapnál közük Barabással, hogy az Intézetet, mint állami
