Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - KÖNYVRŐL-KÖNYVRE - Szirák Péter: Nyelv által lesz.

KÖNYVRŐL-KÖNYVRE

megszakításos színrevitele kronologikus rendet követ, és túlnyomórészt — még ha igénybe veszi is a valóságos és az imaginatív összefonódásának teljesítményét — a huszadik századi magyar történelem kanonikus narratívái mentén, ha tetszik, azok (nem radikális) alternatívájaként bontakozik ki. Alternatívájaként annyiban, amennyiben egy nagy múltú család, egy jelentős kultúrahordozó közösség sorsáról úgy szól — egyszerre tragikusan, (ön)ironi- kusan és parodisztikusan —, hogy közben az emlékezés konstrukciós műveleteit nem telepíti rá a huszadik század jellegzetes politika- és kultúraideológiai diszkurzusaira, s így nem is szorul rá, hogy az általa nyitott alakulásban hagyott sorsképleteket más szociális és kulturális identitást kijátszva kelljen legitimálnia. Egy pillanatig sem tagadva ugyanakkor a bűn és az igazság „eloszlásának” aszimmetriáját. A Harmónia caelestis olyan könyv, amely az életmű eddigi köteteinél is erősebben (megrendítőerővel) kötődik a történelemhez, elsősorban azért, mert egyszerre mutatja meg a történelem nyelvi anyagszerűségének hatalmát és az irodalom — annak átrendezhetősé- gében rejlő — elfogulatlanságát, vagyis szabadságát.

A Harmónia caelestis csodálatra méltóan gazdag, komoly és rafinált könyv. A bőbeszédű és mégis nehezen szóra bírható nyelv regisztereinek nagy megmunkáltságú hálózata. Egyszerre mutatja meg a közvetítő rendszerek elégtelenségét, a nyelv „elvesztését” („Semminek nincs már neve / a nevek már szabadok”; „Visszakoznak a szavak.”) és önkényességét („mert mondatot mindenre lehet hozni.”, s a nyelv „nem az Úristen teremtménye, /.../ nem magától értetődő; a természet ezt nem igazolja vissza”). A vágyott és a jövőt mégis megkötő műemlék felépítése és lerombolódása. Szegedy-Maszák Mihály (Kortárs, 2000/9) utalt már a regényben szereplő játék komoly (tragikus) természetére. Hozzáfűzhetjük: a Harmónia caelestis a nyelv (a sors) embertelen, játszó önkényessége mellett nem feledkezik meg annak alakíthatóságáról sem: „Egyedül a művész és a gyermek játéka jön létre és múlik el, épül és pusztul azonos ártatlansággal, mindenfajta morális járulék nélkül ezen a földön.” (Nietzsche). Mert az embert nem köti, hanem feloldja, mert nem annyira erkölcsi-politikai-ideológiai támaszpontot lát benne, mint inkább nyelvi jelenséget, nyelv által lett és nyelvet teremtőt, viszonylagosai, esendőt és így alakíthatót, szabadot, kinek nem erénye, de nem is sandasága, inkább adottsága a változékonyság. Senki se szavatol az író és az olvasó biztonságáért. (Magvető)

Alföld, 2001. január