Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖNYVRŐL-KÖNYVRE - Szirák Péter: Nyelv által lesz.
KÖNYVRŐL-KÖNYVRE destabilizálódnak. Nem meglepő, hogy az Első könyv hozza jobban zavarba az olvasót, amennyiben a poétikai (narratív és diszkurzív) alakítás itt radikálisabban bizonytalanítja el a család- és (önéletrajzi (vagy egyáltalán a) regény felkínált olvasási alakzatát. A „számozott mondatok” szövegegyüttese megfosztja az olvasót a narratív identitás és az összefüggő történet megalkotható- ságának lehetőségétől, mert nemcsak a szerző és a szereplő-elbeszélő azonosíthatóságát akadályozza meg, hanem ellehetetleníti a beszélő identifikál- hatóságát is. A szerzői név és az alcímekben olvasható családnév jelentésképző viszonylatait bonyolítja, azok egymásra vonatkoztatását rendkívüli módon megnehezíti az Első könythen a névnek mint betöltendő helynek a figurativitását kiaknázó eljárás. Az Esterházy név ugyanis egyetlenegyszer sem tűnik föl, ugyanakkor a kontextuális összhang vagy feszültség jegyében számos más történeti és fiktív név (Haydn, Zrínyi, Ferenc József, Bartók Béla, Rákóczi, Tímár Mihály stb.) munkál a szövegben, az egyes szakaszok „hőseként” viszont a kevéssé egyedítő „édesapám” vagy „édesapám neve” jelek szolgálnak. A helyettesítő jelek betöltését és identikus rögzítését a prózapoétikai alakítás több szinten is megakadályozza. Nemcsak az elbeszélés célelvű folyamatának megtörésével, a mimetikus tér- és időviszonyok megbontásával, hanem a diszkurzív logika felfüggesztésével is. Az állandó megszakítottság, a vonatkozási rendszerek szüntelen cseréje folytonos elhasonulásban, „vilódzásban” tartja az értelemképződést, az egyedítő hang- és arckölcsönzés ellehetetlenül. Az egyes szakaszokban a(z éppen ott) beszélő egymással egyesíthetetlen történeti és szociális kontextusokban, eltérő (elvontsági szintű) diszkurzusokban szituálja „édesapámat”: egyszer nádor és birodalmi herceg (10. lap), máskor „édesapám” a „barokk” („A barokk a legteljesebben üres: édesapám.”36.), egy helyütt a „tömegek lázadása” (87.), másutt álarcos benzinkúti támadó (98), van, hogy a Markov-ügy résztvevője (118.), Oidipusz (105.), de megesik, hogy a „tulajdonságok nélküli ember” (148.). „Édesapám” azonosságának ez az állandó és radikális változása átrendezi az olvasás szabályrendjét, amennyiben a figyelmet az alakformálás mimetikus mintáitól azokra a közvetítő rendszerekre (diszkurzusokra, regiszterekre, szereprepertoárokra) irányítja, amelyekre az átmenetileg megszilárduló identitások alapozódnak. Az egyes fragmentumokban megszólaló „én” grammatikai pozícióként, „függvényként” mozog együtt az alanycserék révén létesülő „édesapám’-szegmentumokkal. (Esterházy egy interjúban szólt a perspektívának erről a lehetséges átfordításáról: az első rész írása során részben az izgatta, vajon a fölötte heterogén, „kész” szövegegységekbe behelyezett „édesapám”-jel, milyen hatással lehet a jelentésképződésre.) Az eredet, a származás dekonstrukciójaként érthető szerepekbe léptetés távlatfüggő, nyelvi konstituálódását jelezheti a 188. oldalon olvasható önértelmező passzus, amely a mindenkori „válaszok” perspektiváltságára, össze-nem-illésére és lezárhatatlanságára utal: „Apám a kérdéstől függ. Milyen? Olyan, amilyen. Olyan, mint a rabbi a viccben. Igazad van, fiam. Igazad van, fiam. De rabbi, hogyan adhatsz igazat két egymásnak ellentmondó fölfogásnak? Neked is igazad van, fiam. Vagyis állandóan változik a leányzó (apám) fekvése. Az utolsó szó nincs kimondva, mert nincs utolsó szó. Amikor apám
