Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖNYVRŐL-KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: A fordítás apológiája
KÖNYVRŐL-KÖNYVRE elmélet híján — a fordítómesterség művelőinek minden tudást szinte élőről kell kezdeni, vagy mindent újra kell kitalálni a fordítási processzusban. A fordításelmélet(ek) szintetizált kidolgozása felold(hat)ja ezt a hiányt, s jelentékeny segítséget nyújt(hat) mind az írott szövegek (szak- és műfordítások), mind a hangzó szövegek (konszekutív és szinkron) fordításakor/tolmácsolása- kor. A transzláció folyamatának nyelvészeti modellálását többféle kutatói elképzelés és többféle interpretáció alapján sorakoztatja fel a könyv írója, s olykor gyakorlati példákkal is illusztrál. Végül is leírja a denotatív, a transzformációs, a szematikai modelleket és az ekvivalencia szintjeinek modelljeit, miközben nem tekint el ezek részletes bemutatásától, előnyeik és hátrányaik taglalásától sem. A modellálás intencióját a szerző következő mondata tömören foglalja egybe: „A fordítás folyamatát tehát leginkább két nyelv együttes működtetéseként lehetne jellemezni, s e bonyolult folyamat jobb megértéséhez segítenek hozzá a fordítás folyamatának nyelvészeti modelljei.” (85.) Az ekvivalencia fogalma, a forrásnyelvi és célnyelvi szöveg egyenértékűségének kutatása az egyik legnehezebb területe a fordításelméleti vizsgálódásnak. Klaudy Kinga részletezi a tételt az olvasó, a fordító és a kutató viszonyulása szerint, s nyilvánvaló, hogy az utóbbi szemléletében összegeződik leginkább a probléma, merthogy „Az olvasók és fordítók többé-kevésbé ösztönös, de mégis »egyértelmű* ekvivalencia-elképzeléseivel szemben a fordításkutatók között különböző nézetek alakultak ki az ekvivalencia lényegéről.” (88.) Az egyik irányzat a normatív, a másik a deszkriptív jelleg érvényesítője, egy harmadik szerint pedig annyiféle adekvát jelentés valósulhat meg, ahány szövegtípus létezik. Az egyes szakemberek (Catford, Nida, Kade, Jáger, Koller, Fjodorov és a többiek) sajátos felfogásáról is információt kapunk a témakör vázlatos feldolgozásában. A Merre tart a fordítástudomány? című fejezet különösképpen vonzó lehet a fordítás szakembereinek. Ebben találkozunk a tudományos diszciplína megnevezése körüli viták összegezésével, azon társadalmi feladatok felvázolásával, amelyeket e tudomány törvényszerűen felvállal. Bemutatja a szerző az új fordításműhelyeket, különös tekintettel Közép-Európa viszonylataira, s az (új) folyóiratokat (többek közt megemlíti John Benjamins négy szakfolyóiratát, ezek: Bábel, Language International, Target, Interpreting), felhívja a figyelmet a könyvsorozatokra, az enciklopédiákra; amelyek egyfelől a klasszikusok összefoglaló művei, másfelől az úttörők kutatási területeit fogják be, illetőleg végül az interdiszciplináris művek előrevivő funkcióját is hangsúlyozzák. E tudomány építésében az új kutatási módszerek alkalmazása érdekes, heterogén képet mutat, ugyanis nemcsak a nyelvtudomány és irodalomtudomány területéről érkeztek a tudósok a fordításelméletbe, hanem az információelmélet, a logika, a matematika felől is, s ezek mind lendületet adtak a másféle paradigmák kialakulásának, az új metodológiák fejlődésének. Mindezen folyamat gócai Magyarországon a 90-es évek elején a hagyományos (mű)for- dítóképzők mellett az újonnan megszervezett/kiterjesztett fordításelméleti
