Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Tőzsér Árpád versei (Ernő a Luxembourg-kert pónilován, Mai Vezér monológja, A fej nélküli lovas)
Tőzsér Árpád versei küldött egy ponnilovat is nékem, hogy azon jelenjek meg az égben. Felültem a ponni piros nyergébe, a kert is szebb lett onnan nézve. Elénk terült a csillagos este, léptettünk föl, föl, egy mennyei versbe.” Mai Vezér monológja A sakálok felköltöznek a felhők fölé; a gépesített égi prériken kék hunyor: radar, s fémes fű zizeg. Önmagukat célra irányító rakéták, keselyűk lesik a földet, ahol majd az utolsó nagyvad, a nemzet elesik. Hidaink nyája gyámoltalanul béget folyóink felett, bomba zúg, beletérdelnek a vízbe a szelíd hídszerkezetek. És ha egy fáradt harcosunk elcicázik egy moszlim lánnyal, holnap az ügyről már a globális bíró: Hága tárgyal. Szeretni (nőt, nemzetet, hazát) emberiségellenes bűntett lett, a párharcra gyáva világholding totális „bátorságával” tüntet. De én nem hátrálok a nemzet, a nő, haza nem alku tárgya — A szodomitánál is undorítóbb a rab, ha kurva és gyáva, s a lézerbombázóval is hajlandó — kollaborálni. Akkor már inkább jöjjön a fegyver, a herélés, s — bármi. A fej nélküli lovas A történelem — a népek csatái — a sebességgel, a lóval kezdődött — mondja a tudós. S ím, lovon érkezik a vég követe is, az infra-ördög. Elektromágneses hullám: abszolút ló visz, ragad bennünket. Hová? A sebesség-dózis
