Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
lendület, mely a hatvanas évek végét jellemezte, a politikai konszolidácó ellenére is, folytatódott. Folytatódhatott elsősorban azért, mert létezett egy műhely, az 19Ó9 januárjában létrehozott Madách Könyv- és Lapkiadó révén, mely a megújuló támadások ellenére is (a nyolcvanas évek közepéig) bátran felvállalta a születő új alkotásokat. A nehéz esztendőkben, egészen 1970 májusában bekövetkezett haláláig köztünk és velünk volt a „harmadvirágzás” irodalmának fárosza, Fábry Zoltán. Ő volt és marad az a személyiség, aki a magyarság jogairól Szlovákiában nem „diszkréten”, és nem az „alkalomnak megfelően” szólt, hanem szinte emberi tisztességgel. Úgy gondolkozott népben és nemzetben, hogy nem emeletekben, nem alárendeltségben látta az együttélő népeket, hanem együttélésben, egymásra utalt mellérendelésben és jogviszonyban. Az 19ó8-ban megjelent Stószi délelőttök című művében először jelenhetett meg könyv alakban féltve őrzött műve, A vádlott megszólal. A hetvenes évek politikai leszámolásai idején, de a későbbi években is ez a manifesztum, a magyarság érdekeit képviselő vád- és védbeszéd, a magyar fiatalok politikai bibliájává vált Szlovákiában. Hasonló igénnyel és szándékkal olvasták és terjesztették nálunk, mint Bibó István műveit Magyarországon. A ’68-at követő időszak nemcsak az irodalom, hanem a politikai élet, közelebbről a nemzetiségi viszonyok szempontjából is két évtizedre szóló traumát jelentett. A sajátos csehszlovákiai politikai viszonyokra jellemző, hogy míg Magyarországon az 1956-os forradalom után a konszolidáció folyamata az irodalmi életben néhány év alatt végbement, addig Csehszlovákiában a megtorlások ideje két évtizedet vett igénybe, és ezeknek csak 1989 novembere vetett véget. A politikai „éghajlat” sem az irodalom és a művészetek, sem a magyar írók, értelmiségiek számára nem volt kedvező. Megnehezült az irodalmi művek kiadása, valamint az a misszió is, melyet a közös könyvkiadás évtizedeken át betöltött, szellemi táplálékot nyújtva a kisebbségi magyar olvasóknak. Ez utóbbi azért is jelentős volt, mivel olyan filozófiai, szociológiai és a lélektannal foglalkozó művek jelentek meg Magyarországon (részben fordításban), melyek ismeretlen irányzatok (egzisztencializmus, fenomenológia, antropológia, empirikus szociológia, neofreudizmus stb.) előtt nyitottak utat. Az irodalomelméletben az információelmélet, a strukturalizmus és a szemiotika, valamint az irodalomkritikában a „matematikai” módszerek, illetve különböző lingvisztikái irányzatokkal ismerkedhetett meg az olvasó. Ismertté váltak a nagy nevű nyugati gondolkodók, Kierkegaard, Heidegger, Sartre, Wittgenstein, Weber, Barthes, Jakobson vagy Marcuse, s olyan nyugati „marxisták”, mint Garaudy, Goldmann vagy Ernst Fischer. Ezek a gondolkodók nem kis mértékben formálták, alakították a felnövekvő értelmiségiek szemléletét. A konszolidációs években ez az irodalom „tiltott műként” kerülhetett csak be az országba. A hetvenes évek egyik meghatározó jelensége volt, hogy jelentkezett az az új nemzedék, mely másfajta világlátásával és tehetségével hívta fel magára a figyelmet. Elődeikhez hasonlóan azonban nekik is meg kellett küzdeniük azokkal a fenntartásokkal, melyeket a konzervatív szemlélet és a „hagyomány- tisztelet” ürügyén gerjesztettek, így akarták megkérdőjelezni harsányságukat, másságukat. Munkásságuk már „menet közben” vitára ingerlő volt. A Szlovák Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában
