Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Fónod Zoltán val a témaválasztásban is felvállalja a modern kor emberének ellentmondásos életérzését. írói szemléletváltást jelentett, s érettebb prózát alkotott a Földönfutók című regényével (1967). A hatvanas évek prózairodalmának egyik meghatározó műve volt ez a regénye. Duba Gyula humoristaként adta le névjegyét az ötvenes évek közepén, s kiugró sikerei után a Szemez a feleségem című kötetének (1961) Ancsi és Jancsi című elbeszélése volt az első bizonyíték arra, hogy prózaírói tehetségével feltétlenül számolni kell. Monoszlóy M. Dezső sikeres prózaíróként mutatkozott be elsősorban novelláival (Sivatag, 1968), illetve regényével (A milliomos halála, 1969). Munkásságának új szakaszához érkezett Mács József (Adósságtörlesztés, r., 1968) és Szőke József (Az asszony vár, elb., 1959, Katicabogár, kisr., 1964), majd a hatvanas évek végén Gál Sándor (Nem voltam szent, elb., 1968) Olyan művek ezek, melyek gazdagították a megújuló és hangsúlyait, új erényeit kereső kisebbségi magyar prózairodaimat. Meghatározó volt a korabeli irodalmi életben, hogy sokéves csatározás után 1958 őszén végre megindult kisebbségi irodalmunk leghosszabb életű irodalmi folyóirata, az Irodalmi Szemle. Évek során vita tárgya volt az irodalmi lap hiánya. Ezt bizonyította az Új Ifjúság hasábjain 1956 tavaszán indított vita is. A vita során, az irodalmi lap kapcsán, felvetődött a nemzedéki kérdés is, olyan tálalásban, hogy az „öregeknek” módjuk van írásaikat közölni (minthogy jószerivel ott ülnek a szerkesztőségekben), míg a fiatalok ezzel a lehetőséggel nem rendelkeznek. Dobos László vitacikkében vitatta a nemzedéki ellentétet, s annak a véleményének adott hangot, hogy „az irodalmi lap szüksége ... nemcsak a fiatalok ügye, hanem idősé és fiatalé egyaránt”. A lapteremtés kérdésében felvetette ugyanakkor a magyar írócsoport felelősségét is. Tőzsér Árpád a „nemzedéki” ellentétek fő okát később abban látta, hogy a szerkesztőségek „eleve két mércét használnak ... Az egyiken a már befutott, ismert írásokat mérik, míg a másikon a kezdő, vagy a még névtelen fiatal próbálkozók műveit dekázzák”. Tőzsér szerint mind a két mérce hamis. „Az egyik túl sokat, a másik túl keveset mutat”. Más szóval ez azt jelenti, hogy a „befutott” íróktól „leközlik a kevésbé színvonalas” írásokat, míg a „névtelenekkel” és a kezdőkkel szemben „indokolatlanul nagy követelményeket támasztanak”. Turczel Lajos a Líránk helyzete és perspektívái című, a Hét-ben közölt elemző írásában érintette az irodalmi lap kérdését is. „Irodalmi életünkből — a harmadvirágzás kezdete óta — hiányzik az az intézmény, amelynek egy automatikusan működő, magasabb szintű, finomabb rostarendszerű feladatát kellene ellátnia: az irodalmi lap... Az irodalmi lap által szigorúan képviselt művészi színvonal igényességre, műgondra neveli a költőt és ezzel — a kritika mellett! — lényegesen hozzájárul a tehetsége további kibontakozásához, fejlődéséhez is”(57> A vita hasznaként könyvelhetjük el, hogy a Magyar Szekció vezetésébe a fiatalok is bekerültek, s energikus fellépésüknek is szerepe volt abban, hogy a politikai hatalom képviselőivel folytatott (sokszor végtelen) vitákban végül is kikényszerítették a folyóirat kiadásának engedélyezését. Az Irodalmi Szemle első száma, 1958 szeptemberében, Fábry Zoltán „Ideje már bizony” című írásával indult. A folyóirat „létének és nemlétének hamleti monológjában”, egy Ady-strófa asszociációs kísérőzenéjével („Indultok? Jó, ideje már bizony, /(Tartok veletek, váltig, holtig, persze)/ Bízom egy kicsit és
