Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
formaeszközeinek a feszegetésével”. Cselényi, Tőzsér, Simkó például mást akarnak, mint az „előttük járók”, s megfigyelhetők verseikben „a tartalmi elemek, az érzés és gondolattartalom másneműsége, az 1952—53-as évek költészetével szemben”. Az idősebbek (akik politikusabb, társadalmibb, közéletibb programmal léptek az irodalomba) „hangos indulóval jöttek”, emezek „halk lantpengetéssel jelentkeznek”. Dobos szerint „az idősebbek elsősorban arról énekeltek, amit láttak, ami körülvette őket, a fiatalok azt öntik formába, ami »bévül« van. Elsősorban önmagukat éneklik.” Nemcsak az van benne ebben a megállapításban, hogy „a fiatalok kezdik járni a költészet igazi útját”, hanem az is, hogy nem kell bocsánatot kérni azért, hogy a hurráversek korszaka után ők a személyest és a lélek rejtelmeit keresik a költészetben. A pozsonyi Pedagógiai Iskola növendékei előtti (1958. április Tjei) sikeres bemutatkozás alapján fogalmazta meg Dobos László ezt a felismerést. A költőígéretek sikeres szereplése alapján szűrte le azt a következtetést is, hogy a fiatalok nyelve „igényesebb, sokszínűbb és tisztultabb lett”. S ami ugyancsak fontos: megjelenő verseik alapján egyértelművé válik számára, hogy „számukra a sematizmus iskola volt, éspedig okosan levont tanulságokkal befejezve. A dekoráció, a hurrálelkesedés a toll lelkiismeretévé és felelősségtudatává szélesült”. Nem rejti véka alá azt az aggodalmát sem (ez később másoknál is erőteljesen visszhangzik), hogy „a fiatalok önkifejezésével, befeléfordulásával szűkült költészetünk skálája”, s meggyőződése szerint az „alkotófolyamat lélektani eltorzulásai nem homályosíthatják el egy percre sem költészetünk és egész irodalmunk társadalmi funkcióját”.(55) Kz utóbbi azonban bármennyire is százados gyakorlat és elvárás a magyar irodalomban, hovatovább jámbor óhajjá szelídül, mert a változásokra figyelő alkotói szándék megállíthatatlanul szembesülni kíván a modern költészet új kihívásaival. Egy évtized múlva már a „személyes”, a „szövegszerű” költői szándék adja le névjegyét, egy hasonló antológiás jelentkezés során. A líra —vallotta Fábry fent idézett írásában — létbizonylat, és a költészet az emberiség anyanyelve. „Ahol a líra kihagy, ott azonnal lázfoltok jelentkeznek, ahol a líra kihagy, ott baj van minden vonatkozásban.” Ezzel a felfogással magyarázható, hogy milyen örömmel fogadta és tartotta számon az új jelentkezéseket, ezek között Monoszlóy Dezső, Rácz Olivér, Bábi Tibor és Ozsvald Árpád verseit, illetve versesköteteit. A korszakot tárgyalva említést kell tennünk azokról az indulásokról is, akik „antológiás” előzmény nélkül adták le névjegyüket irodalmunkban. Biztató volt Gál Sándor indulása (Arc nélküli szobrok, 1964), valamint Tóth Elemér (A halak a mélyben úsznak, 1965) és Bárczi István (Tükör előtt, 1968) bemutatkozása. Új színt jelentett irodalmi életünkben Monoszlóy M. Dezső költői tevékenysége, elsősorban a Virrasztó szerelem (1963) és a Töltésszimmetria (1965) című verseskötete, valamint a költői életművét bemutató válogatott versei (Aranykor, 1967) találkoztak a kritika érdeklődésével. Ez a névsor és az említett költők munkássága is arra vall, a „nyolcak” jelentkezését és szerepét nem vizsgálhatjuk leszűkítve. Az említettek egyéni teljesítménye ugyanis egy síkba esett azokkal a törekvésekkel, melyeket a „nyolcak” a magukénak vallottak. És ez bizonysága lehet annak is, hogy a Fónod Zoltán
