Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában menyasszony című regényének a megjelenése (1956). Az elesettség és a nyomor kiált ebben a műben — emberségért. Mács József rövid történeteivel elször a Vég nélküli gyűlés című (1955) kötetében mutatkozott be. A korabeli kritika „érőfélben levő gyümölcs”-nek nevezte ezeket a történeteket. Rácz Olivér nemcsak a műfaji egyenetlenséget rótta fel nekik, hanem a „kedélyeskedést” és a „szószaporítást” is. Turczel az „érett ízek” közé sorolja Mács „finom megfigyelőképességét” és „pompás érzékét” a parasztember „gondolkodásának és észjárásának bemutatása terén”. A Tömörkény, Móra, Gárdonyi modorában megidézett történetek legfőbb hibáit elsősorban a felszínességben, a falusi ember sorskérdései „könnyed” kezelésében, a politikai változások kényszerének leegyszerűsítésében látjuk. Ez vonatkozik a kollektivizálás gondjaival küszködő falu életét bemutató Téli világ című (1957) kötetére is. „A szövetkezeti elbeszélések átlaghibája — írta róla Fábry — itt is kiütközik: Mács adósunk marad az ugróponttal, a lényegmozgató szociális indoklással, a realitás, az átváltás hitelével.” Petrőci Bálint Megbékélt emberek (1953) című prózakötete is a sematizmus „bűneitől” terhes. Az elbeszélések és a riportok nem a valóságot vallatják, hanem a politikai szándékokat illusztrálják. Az anyaggal, a korabeli prózai teljesítményekkel küszködve Vladimír Minác és Frantisek Hecko regényét is segítségül hívta Fábry, hogy a valóságábrázolás igazsága felmutatására serkentse az írókat. Akkor még talán ő sem hitte, hogy „a szocialista realizmus törvényei” nem azért nehezek, mert „kérlelhetetlenek, mint az igazság”, hanem azért, mert tilalomfákat állít az alkotók elé, s a szocialista ideológiát képviselő propagandisztikus eszköznek tekintették az irodalmat.^) B) ÚTKERESÉS — A KLASSZIKUS ÉS MODERN ÖRÖKSÉG VÁLLALÁSA (1958—1969) Anouilh Beckett-drámájában mondja a bíboros: „tudvalevő, hogy a szándékok teljes bizonytalanságából bámulatos manőverezési szabadság születik”. Szinte kulcsszónak érezzük ezt a „manőverezési szabadságot”, amikor a kisebbségi magyar irodalom 1945 utáni fejlődésében a korszakolás kérdését vallatjuk. Esetlegesnek, véletlenszerűnek, a tényeket, körülményeket mellőző- nek érezzük ugyanis azt a gyakorlatot, mely (talán) „kényelmi” okokból egy-egy versantológia megjelenéséhez kapcsolta a kisebbségi magyar irodalom egyes korszakait Cseh/Szlovákiában. A nemzedéki felosztás mindig csak viszonylagos érvényű, hisz egy-egy antológiában színre lépő nemzedék maga sem egységes. Eltérőek a nemzedéktársak (a nemzedék tíz-tizenöt évnyi időközben születettek csoportos fellépését feltételezi) világképi ismeretei, társadalmi, eszmei, erkölcsi adottságai éppúgy, mint az a poétikai-nyelvi felkészültség, mellyel a porondra lépnek. A közös fellépésnek kétségtelenül van egymást erősítő, összetartó ereje, legalábbis a szándékok azonosságában, az együttindulás tényét azonban nem lehet a huszadik századi magyar irodalomban zárt, öntörvényű jegyekkel felruházható csoportnak tekinteni. Ez vonatkozik — a mi esetünkben — a „nyolcak” nemzedékére éppúgy mint az „egyszemű éjszaka”, a „megközelítés”, illetve az „iródia” csoportosulásaira.
