Irodalmi Szemle, 2001

2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Nobel Iván—Erdélyi Erzsébet: „Úgy érzem, hogy a múlt kortársa vagyok” (beszélgetés)

tárgyhoz kapcsolódó adatolás és kifejtés beolvad saját személyes emlékrétegeimbe, gondolattársításaimba, tehát nemcsak alakok és korok kivetülése, hanem szubjektív kitárulkozás is, vallomás az időfaktor tetszőleges keverésével. Az ismeretértelmezés élménytöredékeket is magába ránt, nemcsak a múltról, hanem magának a fogalmazásnak a jelenéről is szól; a felidéző vetélője ide-oda jár az időben, miközben felsejlik — hol a háttérben, hol beemelve a törzsszövegbe a fogalmazó portréja, sőt életrajza is. Ezért nevezem a magam által értelmezett esszémodellt „ürügyműfaj”-nak.

* Az azonos személyhez való ismételt visszatérés még több esetben megismétlődik. Például Zágoni Mikes Kelemenről írt színművet (Négy tél, 1968), Budapesten megjelent regényes életrajzot (így élt Mikes Kelemen, 1978) melyért nívódíjat kapott, közben egy kismonográfiát (A rodostói csillagnéző, 1972) kiadott egy kötetnyi tanulmányt (Mikes és a szülőföld, 1976) összeállított egy brevárium antológiát (Édes néném, 1995), s gondozója volt négy vagy öt — köztük az első román nyelvű — Leveleskönyv kiadásának. Mindez túlvisz a szakmai feladatvállaláson, itt már nem hétköznapi érdeklődésről van szó, hanem szenvedélynek nevezhető vonzalomról.

— Fogalmazzunk kevésbé tapintatosan: megszállottságról és rögeszméről. Persze megszállottság, tehát különösebb érzelmi — s tán értelmi — vonzalom személyes kötődés nélkül is lehet — penzumként — irodalomtörténeti értekezést, tanulmányt, műelemzést írni, de mélyebb belső ösztönzés híján az ember aligha vesz tollat a kezébe, hogy harmadszor, negyedszer körüljárja korábbi tárgyát, más irányból, más műfaji eszközökkel közelítse meg. Ehhez valamilyen mélyebb, összetettebb, magán és tárgyon túlemelkedő késztetés, illetve serkentés kell.

* Mi hajtotta az írót, hogy ismételten nekirugaszkodjon a már egyszer szemügyre vett — mert megírt —„hősének’?

— Irodalmi s nem kis részben emberi példaképeim — messze vezetne a régmúltba, ha részletezőn tárgyalnám a dolgot —, arra a belém súlykolódó felismerésre vezettek rá, hogy a magyar, s ezen belül az erdélyi magyar irodalomnak az elmúlt évszázadokban szembe kellett néznie a társadalom s benne az emberek gondjaival, s a maga sajátos eszközeivel észleleteinek hangot is kellett adnia, tehát az úgymond „tiszta” irodalomtól, illetve irodalmiságtól némileg eltérő feladatot is el kellett látnia a sajátos nemzeti sorsproblémák felmutatásával, tudatosításával, részben népmentő, részben nemzetnevelő funkciót vállalván magára. Hogy számos, az irodalom által felvállalt kérdés tárgyalása nem az írók dolga, igen jól tudom. Bizony nem az a mi fajtánknál boldogabb és szerencsésebb sorsú népeknél. De hát a mi históriánk már így alakult. A létében, sorsában fenyegetett magyar nép, ma is harmadrészt szórványban, illetve diaszpórában élő, elvárta, és ma is elvárja írástudóitól közügyi dolgainak — melyek szigorúan vett jellegük szerint „irodalmon kívüliek” — képviseletét és írásos szolgálatát. írásos tevékenységem ennek az elvi szempontnak kifejeződéseként közelíthető meg érvényesen

Beszélgetés Veress Dániellel