Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Bertha Kräftner: Egy éjszaka
Andreas Okopenko Hertha Kráftner szerelmi viszonya Anatóliai — egy eljegyzésszerű állapot — egy lángoló, szakadatlan huzavonának tűnik, mindkét partner számára egyaránt csodálatos és felőrlő; ez Kráftner ciklotim természetéből ered a mániákus életöröm és a nyomasztó vagy a megrészegítő halálérzést hozó depresszió közötti ingadozásból. De oka lehet kora divatja, a Sartre nevével fémjelzett egzisztencializmus, mely az embernek egy értelmetlen világba való kitaszítottságát és tragikus — még magának a szerelemnek az állapotában is létező — magányát hirdeti. Közrejátszott benne Kafka, a szürrealizmus, valamint a horrorköltők komorsága is. Való igaz, Hertha Kráftner maga választotta ezt a társaságot és a maga módján értékelte, a komorságot és az abszurditást a saját szemszögéből világította meg (azt, hogy Kafka a fényesen áttetszőtől a humorral teliig értelmezhető, Kráftner iskolatársa, Walter Toman bizonyította rövid történeteivel). Az egyik napló-visszaemlékezésében Hertha Kráftner a huszadik életév érzéseit a következőképpen foglalta össze: „Közös tanulás. Naponta látni őt. Kín, édes merülés, ismét kín, gyűlölet, menni-akarás. Kívülről sok egyéb benyomás: idegen emberek, az érdeklődés a verseim iránt, lelki kínok és gyógyszerek okozta fáradtság. A hiábavalóság érzése. Ő azt mondja: Nekem élj.” Az ilyen krízishelyzetek újra és újra versek lökésszerű megalkotását eredményezték. Nem sokkal később, Kráftner 21. életévében, felfigyelt a költőnőre a fiatal tehetségek akkor legaktívabb mecénása — Hermann Hakel a PEN klubtól. Az ő „LYNKEUS” című újságjában jelent meg az első Kráftner-szöveg. Ez 1948 végén történt, amikor a fiatal szerzők iránt a nyilvánosság még alig érdeklődött. A lehetőség, íróként élni, nem is létezett. Ez a kilátástalanság és a vele szorosan összefüggő, az udvari bolond beszédszabadságához hasonló állapot befolyásolta az akkori fiatal irodalmat, amely oly gyakran az abszurditást, a komorságot és a rosszat hangsúlyozta. Emiatt aztán a felnőttek — egészen a tanügyi hatóságokig és az írószervezetekig bezárólag — óriási lármát csaptak, úgyhogy egy ördögi kör jött létre. Huszonkettedik életévének telén Hertha Kráftner lelki segélyt keresett Viktor Frankinál — az akkor nagyon sikeres bécsi pszichoterapeutánál (a háború utáni évek Sigmund Freudjának nevezhetnénk). Míg Freud a szexuális és Adler a szociális mechanizmusokban látta a lelki zavarok okát, addig Franki elsősorban a tudat egy ma grasszáló krízisében, a nagy belső ürességben. Ez az a diagnózis, amely Hertha Kráftnerre jól ráillett, s amely — az élet értelmének keresésében és a hozzá való ragaszkodás formájában — Kráftner éréséhez döntő mértékben hozzájárult. Irodalmi téren is. Mert lelkes hangulatú elbeszélésének írása közben, amely akkoriban keletkezett, rájött arra, hogy érzéseket vagy az egész létezés egy pillanatnyi állapotát nem lehet azzal kifejezni, hogy az ember ír ezekről az érzésekről — olyan elvont főneveket használva, mint: szenvedés, nehézség, vágyakozás; vagy olyan képekben mint: angyal, lelkem hajója stb. —, hanem azzal, hogy az ember valami konkrét dolgot jellemez, mondjuk egy utca képét, és hogy az ember saját hangulata csak a bemutatott és a kihagyott dolgok megválasztásában, a szavak hangzásában és hangulatában hat. így jöttek létre Kráftner érett versei. (...) Később Hertha Kráftner még ennél is józanabb, ennél is precízebb lett — de
