Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Rudolf Sloboda: Tavasz a hosszú tél után (elbeszélés)
Rudolf Sloboda nincsenek célok, nincs rendszer, és ha nincs rendszer, az ember megbetegszik. Kórházban találja magát felügyelet alatt, és ott tudja meg, hogy beteg. Csakhogy, gondolja Janó most, mikor társaságba készül, mire jó ez az egészség? Azért üldögélt a háztartásokban vagy a kocsmákban, mert úgy érezte, hogy öreg és minden pillanatban meghalhat. Biztos volt benne, hogy szilveszterig meghal, és ezt májusban gondolta, mikor nem volt értelme elkezdeni absztinálni. Ősszel még kevesebb ok van rá, főleg ha azt a kis időt szilveszterig a szervezetnek valahogy ki kell bírnia. Újév után Janó aztán már saját elhatározásából gondolt rá. Január harmadikán értette meg, hogy nem tett semmilyen újévi fogadalmat. Főnöke azt ajánlotta neki, hagyjon fel az ivással. Félig tréfásan mondta ezt, mint aki megérti az alkoholistát, de Janót ez a javaslat alaposan felidegesítette. Állandóan erre gondolt, nem tudott aludni, rémülten járta a kocsmákat, és képtelen volt leinni magát. így bejelentkezett a megfelelő helyen, ahol aztán egy kórházat ajánlottak neki, melyet bolondokházának nevezünk és ami minden alkoholistát elkeserít és megaláz, mert azt gondolja, semmi keresnivalója nincs ott. És mivel a személyzetre látszólag haragszik, a kórházból ha nem is igazán szívesen, de mégis bizonyos nosztalgiával tér haza. Már civilben, a dohányzóban ülve és várva papírjaira, elméjében vászonra illő asszociáció zajlik le: a nővérke finom, ártatlan kezével az ő bűnös, alkoholista hátsójába inkjekciót szúr értékes gyógyszerrel. Látja a nővérke becses mosolyát, hallja a hangját — mindig válaszol a páciens bármilyen kérdésére, és mindig hivatásos ismeretekkel, született kedvességgel válaszol. Talán a sebészeten sincsenek olyan nővérkék, mint a bolondokházában. Az tény, hogy a sebészeten nem álom feküdni, ott nem segítik ki az embert szorult helyzetéből, nem is kell kedvesnek lenniük: az összevarrt has így is, úgy is beforr. Ismétlem: Janó megszokta a bolondokházát, összebarátkozott a többi bolonddal, ritka látogatóinak mesélt róluk. Janó agglegény — de nem egészen. Kényelemből inkább azt mondja, hogy agglegény, bár nagyon régen megnősült, tizenkét évvel ezelőtt, de a nő elszökött tőle és többé nem látta. Nem tudni, Csehszlovákiában van-e, sőt azt sem, él-e egyáltalán. Senki nem tud erről. A nő szökése tizenkét évvel ezelőtt — Janó csak fél évig volt nős — ismeretlen borzalmat váltott ki benne, egy olyan érzést, amit Janó összetettnek és kimondhatatlannak tartott, néha azt gondolta, ez az érzés nem is létezik. Nem volt ez fájdalom sem, harag sem, öröm sem, sem semmi más. A nő szökése éppolyan érthetetlen volt, mint a kényszer az ivásra azokon a napokon, mikor Janó semmi okot nem talált az ivásra. Csak kényszer volt, ok nélkül. Mikor Janó azon töprengett, mihez kezdjen, ha hazajön munkából, megfogadta a pszichológus tanácsát, akinek megígérte, hogy talál valamilyen hobbit, és elment egy üzletbe megnézni a horgászfelszerelést. A felszerelések csodálatosak voltak, de Janó nem értett semmihez, így az eladónő előtt csak nevetségessé vált, és csüggedten hagyta el az üzletet, csak egy horgászkést vett hozzá való kis fűrésszel. Minek ez a kés? Való ilyen szerszám olyan ember kezébe, aki három hónapig volt bolondokházában? És az eladónőnek fel sem tűnt, hogy az alkoholista kést vett. Ha majd be kell számolnia ezen napok történéseiről az orvosnak, hogyan magyarázza meg ezt a vásárlást? A
