Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L.Erdélyi Margit: Az irodalmi kontextus vonzáskörei
Könyvröl könyvre irodalomba) az irodalomfogalom határtalanságának képzetét eredményezik, s a különféle szempontú recepciók horizontját is tágítják. Alabán Ferenc tanulmánya körültekintően láttatja a problémakört, befogja irodalomtörténetileg — ha vázlatosan is — azokat a gócokat, ahol a magyar vizuális, illetve avantgárd irodalom jelentőset hozott létre vagy lényeges motiváltságot nyert. Utalásai a reneszánsz korával kezdődően (Janus Pannonius, Balassi Bálint, Szenczi Molnár Albert), majd a barokk felvirágzásáról szólva, végül a huszadik századi törekvéseket követik nyomon. Kassák Lajos alkotói személyisége, Párizs hatása, a Magyar Műhely folyóirat funkciója, Nagy Pál elméleti összefoglalásai; azonkívül Papp Tibor, Vitéz György és mások elemzései mutatják fel a sajátosan egyedi/egyéni tartalmi-formai kreációkat, összefogva pedig az avantgárd művészetesztétikai értékrendjét. Értekezéseik több esetben érintik a posztmodern szemléleti és szövegalkotói eljárásait is. Konklúzióikból kiderül, hogy napjainkban észrevehetően elhatárolható két jelenség, mégpedig a kétféle, sajátos működőképes kultúra léte: először a könyvön alapuló irodalomkultúra, másodszor pedig a modern elektronikus „irodalomkultúra”, amelyekre nemcsak az egymásmellettiség érvényes, hanem gyakran az egymásrautaltság is. Ebben az élő organizmusban, amelyet irodalomnak nevezünk a más- és másféle interpretációk is visszahatnak az alkotói folyamatra, s kétségkívül tágítják a kor irodalom-befogadójának látószögét, legyen ő csupán érdeklődő olvasó vagy akár tudományos vizsgálódó. Alabán Ferenc vonatkozó irodalomtörténeti és -kritikai írásai külföldön és hazai tudományos/irodalmi szakfolyóiratokban jelentek meg, összegező értékeléseit nem egy nemzetközi szintű konferencián, szimpóziumon hallhattuk. Munkássága során az egyetemes értékek mellett állandó jelleggel pártfogolta a kisebbségi irodalom kezdő vagy kiforrott alkotóit, egyetemi oktatóként pedig az ez irányú tehetséggongozást is folyamatosan felvállalta. A szlovákiai magyar líratermésről értekezik, amikor felteszi a kérdést Quo vadis neoavantgárd? A témán belül több megszorítással él, a szlovákiai törekvéseket elválasztja a vajdasági irodalomban az Új Symposion által megvalósított változatától s csakúgy a párizsi Magyar Műhely által képviselt modelltől. A szlovákiai magyar irodalomban bizonyos értelemben az avantgárd tradíciójáról is szólhatunk, hiszen Forbáth Imre lírai útkeresései éppen ezt példázzák, noha közvetlen kapcsolata a maiakkal nem mutatható ki. A neoavantgárd törekvések motívumait és összegezését három lírikus munkásságában vizsgálja, mégpedig Cselényi László, Tőzsér Árpád és Juhász R. József költői törekvéseiben/termékeiben. Cselényi László kezdeti nagy elismeréssel fogadott lírikusi magatartása az Erők című kötettel lezárul. Új, neoavantgárd hatások érik az 1965—66-os, majd az 1968—70-es párizsi tartózkodásakor. A költő formanyelve, alkotói móduszai teljességgel megváltoznak. Élményei, tapasztalatai — amelyek Eliot, Pound, Beckett és mások, illetve a magyarok közül főleg Kassák Lajos, Szilágyi Domokos, Weöres Sándor, Tandori Dezső munkásságának megismerésével s a Magyar Műhely „költői titkainak” feltárásával — bővülnek, eredetivé, egyénivé, újszerűvé varázsolják költészetét. Ezáltal Cselényi a magyar líra jelentős újító alkotója lett, szlovákiai viszonylatban pedig poétikai forradalmárnak számított. A költő módszereit, komponálási — szerkesztői — technikai —
