Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L.Erdélyi Margit: Az irodalmi kontextus vonzáskörei
Könyvről könyvre szó jelentésmezejének tisztázása körüli (vitatott) hierarchizálásról ad számot a tanulmányíró ebben a részben. Hangsúlyozza, hogy a szépirodalom és az egyéb típusú irodalom között a határvonalak olykor nehezen felismerhetők, s ilyen esetben átmeneti műformáról beszélünk. Ez a jelenség pedig nem pusztán az irodalomtudomány vizsgálódási körébe tartozik, hiszen gyakran előfordul, hogy a tudományelmélet, -történet, a vallástudomány, a publicisztikai tudomány stb. felől érdemesebb megközelíteni az adott problémakört, merthogy az innen választott szempontok nagyobb szellemi hozadékot jelentenek a kutatás eredményeit illetően. A különböző állásfoglalások felsorakoztatása óhatatlanul érinti az irodalom értelmezésének axiológiai megközelítését is, amely némi megszorítással a kanonizált és periferikus irodalom fogalmait igyekszik tisztázni. A rendteremtés e tekintetben sem könnyű, hiszen korok, társadalmi elvárások, stílusirányzatok függvénye is volt mindenkor az irodalom értékrendszere, következésképp az időlegesség és állandóság jegyei folyamatosan befolyásolták az értékelő olvasatokat. A könyv szerzőjének észrevételei az irodalomfogalom kapcsán nemcsak az esztétika minőségigényére támaszkodnak, hanem egyfajta pragmatikus célzat jegyében a kommunikációelmélet, illetve szemiotika jelrendszerére is. Ezt látszik megtámogatni a kommunikációelmélet — irodalomra vonatkoztatott — komponenseinek sémába rendezett szemléletes megoldása. A tanulmány alapélményként értelmezi az információadást és -befogadást az irodalmi interpretációk rendszerében. „A jelviszonyok alakulása, változása és megnövekedett szerepe azonban a jelekre való »ráutaltságot* is magával hozta, ezzel együtt az empirikus igazságokra vonatkozó kétségeket és a megismerés bizonyos válságát is előidézte.” (10.) Mindezek az összetevők magukkal hozzák az esztétikai jelentések sokszínűségét is, s egyrészt a tartalmiságra vonatkozó megszorításokat mutatnak, vagy zárt immanens világokat tükröznek; másrészt a formai nyitottság jegyében szabadjára engedik a konstruális vagy ismétlődés megoldásait. Ilyenkor felvetődhet természetesen az eredetiség vagy a plágium kérdése. A kettő együtt az alkotóművészet alapvető pszichizmusára/intellektu- alitására kötődik, és voltaképpen az utánzás és teremtés arányait, aránytévesztéseit érzékeli/érzékelteti. Az irodalom fogalmának tisztázása, értelmezése az elmélettel foglalkozók gondja. Meggondolásokra késztetnek először az olyan történeti tényezők, hogy például a középkori magyar irodalomnak a tartozékai voltak az oklevelek, jogi vagy teológiai témájú művek, szövegek is; s javarészt latin nyelvű volt irodalmunk a barokk kezdetéig; és a magyar nyelven íródott irodalmunk csak később differenciálódik a belletrisztikus vagy tudományos irányába. Említhetjük ezen kívül az egyre több műfajváltozat megjelenését, illetőleg a nemzeti és kisebbségi irodalmak elhatárolásaira és meghatározásaira vonatkozó igényt. A sokféle szempont „összhangzatát” Alabán Ferenc az esztétikai érték felismerésében látja, pontosításai az irodalomesztétikai, irodalomtörténeti és -elméleti értelmezések szintézisében történnek. A szintetizálás során fontosnak tartja a szerző a hermeneutika dimenzióinak érvényesítését mind az értő olvasók felfogásaiban, mind a kritikusok igényes műbírálataiban. Elvi tanulságként az alábbiakat rögzíti: „...az irodalom lényegi meghatározása szinte mindig
