Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Bárczi Zsófia: Gondolatok a kaleidoszkópkészítés művészetéről
Fórum való szakadatlan törekvés. A dolgok értéke pedig koronként-helyzetenként változik. Más fontos egy történelmi-nyelvi otthonából frissen kiszakadt csoport, más a fasizmus mindent betemető éjszakájában tévelygő és megint más a friss „demokrata”, hogy ne mondjam „népi” hatalom humánus nemzetiségi politikáját nyögő, nyelvét, hagyományait féltő közösség számára. Manapság, a hozzávetőleges személyi, társadalmi szabadság kialakította feltételeknek köszönhetően egyre kevesebb „közösségi felelősség” hárul mind az íróra, mind pedig művére. Később ugyan, mint Magyarországon, de nálunk is beköszöntött az a korszak, amikor az irodalom újra elsősorban szövegként-mű- alkotásként olvasható, nem pedig egy lehetséges jobb élet palackpostájaként, az író morális-társadalmi üzeneteként. A megelőző hatvan-hetven év tapasztalatai azonban másak. Az új államba, 1945 után pedig az új, a múlt hagyományai iránt nem éppen fogékony, e terület nemzeti megosztottságát, nyelvi sokféleségét traumaként megélő hatalom nem éppen baráti ölelésébe kerülő közösség helyzetében megnőtt az önmagára vonatkozó, önazonosságát igazoló tudás fontossága. A születő irodalmi művek nagy hányada a realizmus törekvéseivel egybehangzóan a valós élet ábrázolását tűzte ki feladatául. Mai helyzetünkből nézve azonban ennél többet is tett: megőrizte, átmentette azt a tudást, amit, ha elenyészik, nem sokkal él túl a közösség sem, mely egykor birtokolta: a magunkkal való azonosságot bizonyító történelmi, kulturális tudást. A szlovákiai magyar írók egy része felvállalta azt a modellt, ami — úgy hiszem — valamikor a reformáció tájékán körvonalazódott először irodalmunkban: a korára reflektáló, tanító szándékú, a közösség élő emlékezeteként funkcionáló alkotói magatartást. A tradíció pedig létrehozta a maga morális rendjét. így az író nemcsak a közösség emlékezete, hanem annak lelkiismerete is lett. Személyes élete belecsúszott művei világába, amik összefonódtak közössége sorsával. Napjaink — a túlfeszített realizmuselvűségre következő — szövegcentrikus olvasata nem kedvez a referenciális művek értelmezésének. Csakhogy egy mű referencialitásigénye több a puszta realizmusnál. Nemcsak ábrázolás, hanem megőrzés. Nemcsak tükrözés, de értelmezés is. Azt hiszem, a szlovákiai magyar irodalmi művek nagy része — még akkor is, ha az olvasó úgy dönt, hogy nem követi a szöveg utasításait — igényt tart a referenciális olvasásra. Szeberényi Zoltán portréiban gyakran éppen a vizsgált művek „evilágisága”3, valósághoz való viszonya kerül központi helyzetbe. Úgy gondolom, ennek nemcsak a szöveggel kötött szerződés tiszteletben tartása az oka, hanem a szerző sajátos irodalomtörténészi — és itt kell hozzátennem: tanári — látásmódja is. Ennek a szemléletnek az értékekben való feltétlen hit az összetartó ereje és az a meggyőződés, hogy ezek az értékek átadhatóak, mi több, át kell őket adni. Az értékesség az irodalomban esztétikai értéket jelent. Szeberényi azonban az elemzett szövegeket „evilágiságukban” vizsgálja, esztétikai értékein túl szemügyre veszi azt a környezetet is, amibe a szöveg beleszületett. Portréiban ezért pontos és alapos történeti tényekkel szolgál az olvasónak. A történeti adalékok ismertetése sohasem válik öncélúvá, mindig az adott mű alaposabb megértését segíti, ahogy az alkotókra vonatkozó információk is. A karcolatszerű műértékeléseket, az íróról és műve sorsáról szóló tudósításokat egy olyan értékbe
