Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Németh Zoltán: A „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom kontextusa
Fórum valójában egy reális alternatíva arra, hogy a realizmus - hűség - népiség háromsága által hatalmon levő, egyedül üdvözítőnek tartott „(cseh)szlovákiai magyar” prózanyelvnek ne csak alternatívája legyen a nyelvet problematizáló és relativizáló, az olvasói fikciót preferáló grendeli írásmód, hanem új paradigmaként fel is váltsa azt. Ez a lehetőség azonban nem realizálódhatott teljes mértékben, hiszen Grendel regényei mellett nemzedéktársai nem produkáltak olyan szövegeket, amelyek ezt a programot a radikális horizontváltás irányába tudták volna tágítani. Hozzájárult ehhez a felemás állapothoz az is, hogy az egyedül maradt grendeli prózapoétika is tematikailag teljesen az addigi paradigma elvárásrendszerét teljesítette ki, a „(cseh)szlovákiai magyar” létezés sorsproblémáit problematizálta. Innét érthető Szirák Péter megállapítása a Grendel-szövegek problematikus megoldásai kapcsán: „Talán nem tévedés itt arra gondolni, hogy Grendel valószínűleg összeegyeztethetetlen szemléletmódok megbékítésére törekedett, mert egyszerre akart megfelelni alapvetően eltérő olvasói elvárásoknak.(91) A kétféle horizont eggyéolvasztásának folyamatait figyelhetjük meg a Grendel-opuszok egymást követő sorozatában, s a kezdeti radikalizmust fokozatosan egyfajta sikertelen (?), rosszul értelmezett (?) szintetizáló hajlam váltotta fel (olyannyira, hogy az utolsó Grendel-regény tudatosan játszik rá a realista jelentésképzés lehetőségeire). A „(cseh)szlovákiai magyar” prózafelfogás korrekciójára irányuló harmadik kísérlet az Iródia nemzedékének fellépésével vált időszerűvé. Ezt a nemzedéket addig nem ismert természetességgel hagyták közömbösen a „(csehszlovákiai magyar” témák, s önértésük horizontját sem a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom alkotásai alkották leghangsúlyosabban, hanem a tágabb magyar irodalmi (Csáth Géza, Cholnoky Viktor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Erdély Miklós, Hamvas Béla, Mészöly Miklós, Nádas Péter), világirodalmi (Paul Celan, Guillevic, Franz Kafka, Gábriel García Márquez, Kurt Vonnegut, Sámuel Beckett) példák vagy éppen a kortárs kulturális paradigmák mentén szituálódott ez a horizont (Bizottság, Müller Péter Sziámi, Rolling Stones). Ez és az 1989-ben bekövetkező változás, amely az értékek hierarchizá- ciója és uralhatósága ellenében az értékszóródás és az értékrelativizmus lehetőségeit játszotta ki, olyan előnyt jelentett az előző generációkkal szemben az iródiások és az őket követők számára, amelyek - úgy tűnik — megfordítha- tatlanná tették a „(cseh)szlovákiai magyar” jelző fokozatos kiüresedésének, eljelentéstelenedésének folyamatát. Ha Talamon Alfonzot abban az „elbeszélésben” helyezzük el, amelynek ez a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom a tárgya, akkor az egyik lényegi kérdésként az vetődik fel, hogyan strukturálja az ő neve, illetve hogyan strukturálják a Talamon Alfonz név alatt megjelenő szövegek ezt az elbeszélést. Ezek a szövegek már eleve elidegenítették maguktól nemcsak a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom küldetéses felfogását, hanem azt a nyelvi réteget is, amelyen ez a naiv, nem problematizált kollektív horizont megszólalt. Talamon szövegei kapcsán már egészen korán felmerült az idegen tapasztalat, úgy is mint elismerés, és úgy is mint hiány. Egészen fiatalon, 18 éves korában megjelent, még éretlen, kötetbe fel nem vett két novellája kapcsán fogalmazta meg nagyszerű éleslátással Krausz Tivadar ezt a dichotómiát: 1984 márciusában
