Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Németh Zoltán: A „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom kontextusa
Fórum a hegeli gyökerű történelemfilozófiai koncepcióval szemben nem mutatható ki prózánkban, sem tartalmában, sem formai eszközeiben. Ebben a prózamo- dellben szerző és elbeszélő pozíciója azonos, a szöveg az írói mondanivalóideológia szolgája. A történet elbeszélhető, mert létezik egy fiksz pont, amelyből a világ nem részeire töredezett, áttekinthetetlen és értelmezhetetlen, hanem egységes és értelmezhető.”(76) Ezen a monolitikus prózafelfogáson először a 70-es években próbáltak meg rést törni. Elek Tibor 1989-ben íródott tanulmánya szerint „közel két évtizede zajlik a csehszlovákiai magyar próza szemléletének gazdagítása, eszközeinek, formáinak felfrissítése, megújítása. E folyamatnak mostanáig három egymástól mereven vagy jól el nem különíthető csomópontja körvonalazódik. Az első a Fekete szél (1972) című antológia, illetve az antológiabeli alkotók első köteteinek megjelenése. A második Grendel Lajos regény trilógiája és legújabb novelláskötete. A harmadik a két legtehetségesebb iródiás prózaírónak, Talamon Alfonznak és Hogya Györgynek most megjelent kötete. Mindhárom csomóponttal érintkezik és közöttük kapcsolatot is teremt Vajkai Miklós epikája.”(77) Talamon Alfonz prózapoétikájának vonásait tehát érdemes ebben a kontextusban is értelmezni. Hiszen, bár a Fekete szél című antológia legtöbb szereplője nem tudott maradandót alkotni(78), legjobbjaik a metaforikus szövegformálás által képesek voltak kimozdulni az olyan „lehetséges világokat” teremtő szubjektivizáció felé, amely majd Talamon egyes szövegeiben kap mélyebb jelentésességet. Ez a metaforizáció néhányuknál (főleg Kovács Magda és Bereck József írásaiban) olyan mitologikus látásmódot eredményezett, amelyben a közösségi elv csak mint az önértelmezés egyik lehetséges, s nem egyedüli eszköze konstituálódik. Miközben a Fekete szélben publikálok fokozatosan a háttérbe szorultak, s nem találtak rá saját, egyéni hangjukra, a 70-es évek második felében fellépő Grendel Lajos mintegy két évtizedre meghatározta, illetve határozza meg ma is a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom prózájának kontextusát. Bár Grendel több esszéjében és tanulmányában mint a „(cseh)szlovákiai magyar” regény és problematika éles bírálója lépett fel, szépirodalmi írásainak olvasása során az is, hogy a Grendel-féle próza éppúgy a „(cseh)szlovákiai magyar” problematikából épül fel, mint az általa bírált Dobos László-i vagy Duba Gyula-féle regénymodell (79). Ez azt jelenti, hogy Grendel nem a „(cseh)szlovákiai magyar” téma ellen lépett fel, hanem olyan prózapoétikai eljárások védelmében, amelyek a már említett retardációk okán nem találhattak teret maguknak a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalomban. Grendel 1987-ben ennek kapcsán a következőket nyilatkozta Elek Tibor kérdésére felelve: „Okosabb ezt a kérdést megközelíteni úgy, hogy a szlovákiai magyarság mint olyan, sok itt született regénynek az egyik központi témája. És az egy nagy dolog volt az irodalmunkban, amikor Dobosék nemzedéke elkezdte firtatni, hogy mi is az, hogy csehszlovákiai magyar. Úgy gondolom, az én regényeimnek is ez az egyik központi témája. (80), kiemelés tőlem) Tematikailag tehát Grendel szinte semmilyen újdonságot nem hozott, hiszen még ha az ő művei nem is annak az abszurd igénynek a jegyében születtek meg (ezt egyébként akár kétségbe is
