Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - SZEMELVÉNYEK - Bogdán László: Árvaházi rettegések
Árvaházi rettegések sát, szenteltvízzel hintette be az arcát, szórt a ruhájára is, rázta a füstölőt, addig, amíg a szoba is, ők is nem úsztak a vadító, erős bazsalikomillatban, s aggódva jegyezte meg, mintha véletlenül: „a hit, kisfiam, a hit, csupán egyedül a hit védelmezhet meg a gonosztól, csak az Isten segíthet meg a tisztátalan elleni küzdelemben” — és különféle vámpírtörténeteket mesélt, amelyeket hosszú, tartalmas életpályája során hallott amaz isten háta mögötti kis hegyi falvakban, ahol szolgálatát megkezdte, hogy a hit erejével és a kereszttel harcoljon az életünket különféle talányos alakokban fenyegető gonosz ellen, amely elszaporodik a modern korban is, mint a piacon vagy istállók környékén a légy, és számtalan alakot öltve jelentkezhet, de minden formájában csak egyetlen vágya lehet, hogy elragadjon, magáévá tegyen, magához hasonlíthasson bennünket, következésképp nekünk egyetlen célunk lehet, és kell is legyen, ezt minden erőnkkel, minden rendelkezésünkre álló eszközzel megakadályozni... Mihai atya lihegett, fölemelte a szenteltvizes tartót, újra meghintette őt állott szenteltvízzel, rázta a füstölőt is, már-már kóvályogtak a bazsalikomszagban, érezte arcán a cseppeket, s hirtelen (már nem is tudja, miért) az az éjszakai vihar jutott eszébe, amikor a szélben síró fa ágai között vergődött a megsebzett Drakula vérző szárnyú madár képében, és ő hipnotizáltan bámulta, miközben arcára hullottak a nyári zápor meleg esőcseppjei... S miközben figyelte az öreg papot, ritkás fehér haja, szelíd tekintete akár meg is nyugtathatta volna, kék szeme mélyén nem pislákoltak az őrület szikrái, s ha nagy, meleg tenyerét a fejére tette, hogy megáldja, mindig meg is nyugodott valamennyire, most azonban, miközben a kereszttel hadonászva egy furcsa és saját meghatározása szerint is eszelős történetet igyekezett annak rendje-módja szerint elejétől végig előadni, megborzongott, ugyanis a kereszt árnyéka a papiak dolgozószobájának fehérre viaszkolt padlójára vetülve hirtelen a vaságyak vándorló árnyékait idézte fel, az éjszakáit a hálóban, amikor a telihold vöröslő fényében nem merve elaludni, félve az álom szörnyetegeitől, égő szemmel figyelte a vaságyak vándorló árnyékát a padlón, és tudta, hogy hamarosan ide, ebbe az árnyékok tagolta, ma még biztonságosnak tűnő térbe is betör a sötétség fejedelme, és nem törődve az álmodó háborús árvákkal, az állandó horkantá- sokkal, fel-felkiabálásokkal, sírásokkal, szimmogásokkal, szuszogásokkal, álombéli szófiabeszédekkel, kinyújtja feléje hatalmas, szőrös és karmokban végződő szörnyű mancsát, és elragadja, végérvényesen elragadja... Erre gondolt akkor, és rázni kezdte a hideg. A pap éppen az avasi faluról mesélt, ahol szolgálatát elkezdte, és ahol szintén eleven, a napi valóság szerves, elidegeníthetetlen része volt a kísértetekben, boszorkányokban, ördögökben, lidércekben és rossz tündérekben, törképben, manókban, sárkánykígyókban való osztatlan hit. Nem csupán képzelték, hogy ezek a pokolbéli szörnyetegek élnek, és bármikor el is jöhetnek értük vagy hozzájuk, hanem tudták. S a vámpírok természetesen sorra szedték áldozataikat. Mos Ilié, egy részeges és kissé habókos, a falu legszélén, egy roskatag kalyibában lakó öregember, a nagy vámpírvadász mindig kihegyezett karókkal jött-ment, a karók úgy álltak ki a tüszőjéből, mint rablóvezérek kései és handzsárjai, s a zsebében tartott butykosából kortyolva azt tanácsolta vámpíroktól rettegő falusfeleinek, hogy
