Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - SZEMELVÉNYEK - Bogdán László: Árvaházi rettegések
Árvaházi rettegések macskakölykök sírására emlékeztető hangokat, libegtetni kezdte Drakula belül bordóvörös fekete köpönyegét is, s a telihold fénye rosszat sejtetően csillant meg ijesztően nagy metszőfogain. Kinyújtotta feléje a kezét, s mély hangon mondta: „Gyere! Eljött a te időd is, gyere!” — ismételte meg, hangja mély volt, mintha hordóból jött volna, s ahogy megmozdult, átmenet nélkül erősödött föl a szél, mintha összefüggésben lett volna a vámpírkirály hangulataival, már-már bőgött a fák között, az ágakat, lombkoronákat dühösen marcangolva, mint egy megsebzett vadállat; felhők közé veszett a telihold szomorú, mélakóros bohócképe is; villámlani kezdett, ő egykedvűen számolt, tizenegynél hallotta meg a távoli dörgéseket is, mintha valahol egy messzi tekepályán ütődtek volna palánknak a jóisten kugligolyói, és a villámok felszikrázó, ezüstösen komorló fényében különösen mohónak és ellenszenvesnek tűnt Drakula rámeredő arca; szörnyűséges szeme már-már bordóvörös fényben izzott. Egy lépést tett feléje, és akkor belőle óhatatlanul is felszakadt a sikoltás: „apu, segíts!” — s abban a pillanatban egy tébolyító villámlást követő mennydörgés mozgatta meg az árnyékszéket, félelmében lehunyta a szemét, s mire kinyitotta, már ott állt mellette az édesapja, s amikor az erősödő, dübörgő szélvihar arcába csapta a hatalmas esőcseppeket is, s várható volt, hogy hamarosan zuhogni kezd, atyja egyik kezében egy kihegyezett karóval, a másikban egy fakereszttel eléje állva, testével is védve őt, éneklő hangon, mintha el akarta volna bűvölni a dühösen dobbantó vámpírt, mondani kezdte: „távozz tőlünk, kísértő! menj vissza a pokolba, és hagyj békét a fiamnak!...” Ő szólni se tudott a döbbenettől, Drakula felüvöltött, és tovább dobogtatott, künn egyfolytában villámlott és mennydörgött, s az orkánszerű szél ott sivított az erdőben, meghajlítva, csavargatva a fákat, nem tudta megállapítani, a dühöngő szélvihar mozgatja-e az árnyékszéket vagy földrengés van — minden mozgott, inogott, hajladozott körülöttük, félő volt, hogy a nyomorúságos pajta szétesve velük együtt a kettényíló földbe hull, félelmében behunyta a szemét, s így nem is látta, mi történik, csak Drakula ideges, sipító hangját hallotta, és atyja kárörvendő kacagását, a két hang összefonódott, beleivódva az égzengés és a vihar eszeveszetten tomboló zajába, s mire erőt gyűjtve ki merte nyitni szemét, csak azt látta, hogy a sötétség fejedelme előbbi helyén szikrák pattognak, füstfelhő kavarog, s a viharban meghajtó fák ágai között egy hatalmas, sebzett szárnyú, fekete madár próbál elmenekülni, de nem tud kikeveredni a fák ágai közül, mert az egyik óriási szárnyát atyja kihegyezett karója szúrja át, mintha meg lenne jelölve, és a hatalmas fekete vércseppek a sűrűsödő esőfelhőben is, egyelőre még jól kivehetően hullanak, már-már permeteznek a nedves avarra, mintha ismeretlen, titkos hatalom pontjai és kettőspontjai lennének, s ő hihetetlenül megkönnyebbülve fordul atyja felé, meg akarja köszönni neki, hogy visszajött a másvilágról, és megmentette őt, és elűzte a rémet, de édesapja is eltűnik időközben, helyén csak láthatatlan kérdőjelek vibrálnak, és az árnyékszék félig kinyíló, szélbe nyikorgó ajtajához támasztva — atyja visszatérését bizonyítva — ott van az egyszerű, kézzel faragott, házilag festett fekete fakereszt, édesapja utolsó utáni ajándéka... Felragadta, s bőrig ázott ugyan, de azonnal berohant a hálóterembe, és a keresztet magához szorítva, mindenre elszántan vackolódott el az ágyában; a
