Irodalmi Szemle, 2000

2000/11-12 - Mária Bátorová: Késő (elbeszélés)

Késő

a termést, mögötte madársereg röpködött. A töltés kiemelkedett, pusztán meredt az ég felé. Hosszan ballagtak rajta, szinte azonosultak vele, néha-néha önmagukkal is. Már oly messze voltak, hogy ha valaki a kompra várakozó sofőrök közül utánuk néz, csupán két pontot látott volna, aztán már csak egyet, mert a férfi ölébe kapta a nőt, hátulról átfogta a nyakát, ő meg a férfi mellére borult, karját a vállára fonva. A két test és lélek abszolút egyensúlyát semmi sem zavarhatja meg. Úgy érezték.

— Elrabollak, nem engedlek, nem adlak — suttogta a férfi, ő meg mosolygott és beleegyezőleg bólogatott.

— Kieszeltem valamit — súgta a férfi. — Elárulom a titkot. Az Isten szabad idejében szobrászkodik. Szegénynek amúgy is sok gond nyomja a vállát. Egy napon megformálta az általam elképzelt szépséget — vonta magához még szorosabban, de az egyensúly ezzel nem bomlott meg.

— A kiötlött verseidet már összekevered a vallással is — jegyezte meg a nő félig komolyan.

— Várj csak, még folytatódik. Félek, hogy egyszer majd felfedezik. A filozófusok, a papok, a rabbik és más karrieristák. Az okosok! Piedesztálra állítják. Meglopnak. Valahogy így. Hogy elvesznek téged tőlem. Ki kellene dolgoznom... — tette szabaddá a kezét és ballagott tovább. — Tudod, azt hiszem, hogy te tényleg nekem vagy teremtve. így még ezt nem éreztem egyetlen nővel sem.

— Én sem — mondta ő is csendesen.

— Egyszer úgyis szétverem a házam, ha arra gondolok, hogy nem vagy ott. Ez igazságtalanság.

— Sosem mondtam neked, hogy egyszer tán ott leszek.

— Ez igaz, csak én képzeltem el úgy igazából. Teljesen abban éltem. Röviden szólva: eltúloztam. Mint mindent. De hát ez vagyok én. Csak így érdemes élni, minden más csak felemás valami, kivonat, kínlódás — mondta a férfi morcosán és fölényesen.

A nő szemrehányásként fogta fel és tudta, hogy igaza van. Mindig is az eredetit kereste az életben és most, hogy közvetlen a forrásnál van, nem tud dönteni. De hát kitörölheti a saját múltját, tönkreteheti saját művét, elvetheti mindazt, ami az eddigi elképzelése volt? Lehet élni azzal a tudattal, hogy amit eddig csináltunk, alkottunk, aminek eddig éltünk, az nem az igazi? Csak mert többet megismertünk, most tudjuk igazán, mi az, teljes életet élni, felfedezni önmagunkat és valakinek mindene lenni? Vagy ez csak a meglódult önbizalom pillanatnyi állapota? — Az ember egész életén át a maga útját járja, csak magát keresi abban a másikban? — kérdezte kis idő múlva hangosan.

— Én téged kerestelek — így a férfi. Úgy tűnik, a többi mind semmi volt.

— Lehet, hogy más esetekben is így volt...

— Nem! — szakította félbe hevesen a férfi. — Az egészen más volt. Jól lenni, együtt hálni, incselkedni, élvezni — ennyi. Aztán mielőbb vissza a dolgainkhoz. Te vagy az első igazi, te érdekelsz igazán. Ha te nem vagy, nem tudom, mit kezdjek az időmmel. Nem tudom, mitévő legyek. Ha itt vagy, mintha a világ behatárolódna.

— Ez érdekes. Most először értem igazán: neked velem a világ behatároló