Irodalmi Szemle, 2000

2000/11-12 - Tamás Ferenc: A kötél táncos álma (elbeszélés)

Tamás Ferenc

sem sikerült, üres volt a feje, aztán este írni akart, mindent le akart írni, de a szavak is üresek voltak, ostobák, kamaszosan hőzöngők vagy erőltetetten visszafogottak, akkor olvasni kezdett, minden vers róla szólt, saját magáról, mindegyikben titkos megfelelések, és egyszerre, mintha felirat gyulladt volna ki, előtte állt, hogy nélküle nem tud és nem akar élni.

A legfontosabb sorokat, szakaszokat kiírta egy papírra. Minden mozdulatod, szavad., gyöngy a csillag, úgy ragyog, gyöngyszilánkokként potyog..., rejtelmek ha zengenek..., jó szóval oktasd, játszani is engedd..., tudnál-e úgy szeretni..., mint élni szeretnek halandók, míg meg nem halnak... A kötéltáncos álmáról szóló sorokat nem írta ki, nem merte magának sem, csak olvasta, olvasta, aztán könyv nélkül mondogatta, Sárira vonatkozik, persze, de nem úgy, dehogyis úgy, ő biztos megértené, értené..., tudjon róla, nincs ennél fontosabb semmi, kell, hogy közös lehessen, a miénk... nézd, Sári, a semmi fölött áll a kötéltáncos, fönntartja valami, ez rólam szól, rólad szól, érted, ugye?

Hülyeség, hülyeség, tiszta hülye vagyok.

Tegnap egymás közelében ültek a műegyetemi gyűlésen, a zsúfolt aulában, s ahogyan forrósodott a hangulat, egyre többször nevettek egymásra, a lány egyszer tőle kérdezte meg, ki beszél, aztán tapsoltak, belekiabáltak az előadó beszédébe, együtt vagyunk, fogalmazódott meg hirtelen Tamásban, jó velük, helyesek ezek a mai srácok, milyen helyesek, és szépek a lányok, okosak, jó velük, jó... A lány, akiről már itt megtudta, hogy Sára a neve, egyre jobban tetszett neki, figyelte a mozdulatait, gesztusait. Három nap múlva, kedden jutott eszébe Petőfi verse, belenyilallott váratlanul, szabadság, szerelem, és ez utólag formát adott a szombati tapasztalatnak is, akkor, napokkal később ezek már jelentést hordozó szavak, nem üres bádogdobozok többé, akkor már személyes fedezetű, igazi szavak, az övéi. De most, vasárnap még senkitől sem fogadná el a minősítést, hogy szerelmes. Ócska, hülye szó. Nem fogadná el azt sem, hogy a szabadság élményével találkozott a diákgyűlésen az egyetemen. A szabadságról annyit szónokoltak neki, hogy a szótól émelyegni kezdett, ha hallotta, bele sem tudott gondolni, hogy miért, elemi undort érzett csak, ő maga ki sem ejtette ezt a szót, kerülte, mint egy trágárságot. Petőfi sem érdekelte, hagyják őt békén vele. De József Attilára rátalált, az sem zavarta, amit a proletársorsról összehordtak az iskolában. Neki saját József Attilája volt. Kell, hogy ez a Sárié is legyen.

Ahogy a parkban sétál nyugtalanul és boldogan, nem jut dűlőre magában. Nem tudja, miért szégyelli a két sort a kötéltáncossal. A szemérmetlenség vádját elhessegeti, de az mégis ott marad, érthetetlenül. Nem tudja, hogy azért van zavarban, mert elmondhatatlanok a nő iránti férfivágy szavai, elmondhatatla- nok egy lánynak, megoszthatatlanok vele. Éppen vele megoszthatatlanok. Mert rá vonatkoznak. Egy lány sohasem élheti meg a nőiség mágikus vonzerejét. Tudhat róla, de igazán nem értheti. Birtokolja. A milói Vénuszt is máshogyan nézi. Tamás nem tudja, miért gyötrődik. Nem tudja, miért lehetetlen az, ami mindennél fontosabb. Nem tudja, és sohasem fogja megtudni.

Azon a szombaton és vasárnap engem egyszerűbb dolgok foglalkoztattak, mint Tamást. Van mentségem, ha erre mentség kell, de nem akarok