Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Tamás Ferenc: A kötél táncos álma (elbeszélés)
A kötéltáncos álma Melled két pólusa közt a kék sugár — a kötéltáncos álma áll azon... A gyomorszájában szorítás, remegés. Ó, a kötéltáncos álma... Sára, Sári! Csordulásig betölti saját érzése. Nincs neve annak, amit érez Telítettség és sóvárgó vágyakozás. Költészet, istenem, költészet. Sári! Nem figyel a tavaszias ősz derűs szépségére, csak átjárja. A napsütés, a kék égbolt, az okker és vörös és barna levelek ragyogása, az avar illata. És a lány emléke, a lányé, akivel itt sétált előző nap, a diákgyűlés után, a Vérmezőn, s akinek még a kezét sem merte megfogni, nem talált rá ürügyet, alkalmat, az fogta meg végül az övét, fussunk, kiáltott rá váratlanul és nekiiramodva a keze után nyúlt, magával rántva, és futottak, a mozdulatlan levegőt széllé kavarva, futottak, mint a kölyökkutyák az elhajított bot után, nevetéssel leplezve zavarukat. Most, amikor a vasárnap békéjében egyedül járja be ugyanazt, pontosan ugyanazt az utat, gondolkozni próbál, mit mondott és mit is kellett volna, miért volt olyan mamlasz, hülye majom, ügyefogyott vén kamasz, miért nem merte a lánynak azt mondani, hogy ma is találkozzanak, miért mondta elválásukkor, hogy akkor hétfőn, találkozhatnánk hétfőn, az órák után, jó, mondta a lány, négykor a B épületnél, miért nem a hétfő reggelt ajánlotta, legalább a reggelt, miért nem, miért, miért, miért? Látja maga előtt a lány mosolyát, fülében a hangja, a nevetése, Sára, Sára, verset akartam írni neked, aztán csak olvastam, találtam valamit, valami gyönyörűt, neked, minden mosolyod, mozdulatod, szavad őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld, ezt hétfőn elmondom neki, nem, leírom, odaadom neki, gondolja, de szeme előtt az a másik vers, az a különös látomás, amely újra és újra eszébe jut, látja, bár tilos... Látja a milói Vénuszt, a női mellek csodáját, amit a művészettörténet-könyvből ismer csak, de onnan aztán igazán jól, sóhajt, melled két pólusa közt a kék sugár..., és látja, látja... A cirkuszi sátor sötétjében egyetlen vékony fénysugár ragyog, ott áll a kötél táncos, a mélység fölött, a semmi fölött, ég és föld között, odaszegezve, mozdulatlanul, saját vágyának erőterében, ott áll, mint a rendíthetetlen ólomkatona, és álmodik, álmodozik a lányról, a nőiségtől elvarázsolva, istenem, Sári, Sári... Arra vágyik, hogy a vers elementáris élményét megossza a lánnyal, de belehalna a szégyenbe, ha a lány valahogy tudomást szerezne fantáziálásáról. Mindent meg akar osztani vele, ami foglalkoztatja, ami ott kavarog benne, a lélek sötétjében, a visszatérő álmaiban, a rátörő képekben, meg akarja osztani vele bolyongását az önértés labirintusaiban, az önimádat és az öngyűlölet Tamás Ferenc
