Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Fónod Zoltán: „...történelmünk kínálja az abszurditásokat” (Beszélgetés Grendel Lajossal)
Beszélgetés Grendel Lajossal elénk, kendőzetlen formában. Szemere Ákos alakja — szertelenségével, kicsapongó természetével egy sajátos típust idéz elénk. A „minden ember élete kész regény" igazságát érjük tetten a Szakításokban. A folytatás azonban mintha halványabbra sikerült volna. A Thészeusz és a fekete özvegy esetében a mítosz nem árnyal, hanem szövevényében bonyolulttá teszi a történetet. Ez volt az írói szándék is? — A Szakításokat valóban afféle generációs-önismereti regénynek szántam, és hát magam előtt is bizonyítani akartam, hogy tudok én hagyományos regényt is írni. Sejtettem persze, hogy ebből „baj” lesz, mert a magyar epikában éppen tetőzik a posztmodern hullám, én pedig most elkezdek az árral szemben úszni. Aztán arra gondoltam, üsse kő, teszek én a kurrens divatokra, én most ilyen regényt akarok írni, legföljebb néhányan elverik rajtam a port. Ehhez képest még elég jól megúsztam. Ami a Thészeusz..-t illeti, néhányan többféleképpen is félreértették a regényt. Ebben én nem a mítoszt akartam egy az egyben révetíteni egy mai történetre, hanem ellenkezőleg, deformálni, dekonstruálni szerettem volna a mítoszt. Úgy igazítani hozzá — ironikusan — egy mai történethez, hogy az adjon egy plusz dimenziót a történetnek. Megint mások jó, hogy nem pornóként olvasták ezt a regényt, amely változatos pozitúrájú közösülések végtelen gyönyöreiben tapicskol, holott a regény egészen másról „szól”. Az értékvesztés fölött érzett kétségbeesésről, az ebből következő előbb szellemi, majd fizikai széthullásról, arról, hogy mennyire demoralizáló az alkotó egyéniség számára az ún. reális szocializmus hazug világa, s hogy illúzió a magánélet zártságába vagy a szexuális örömök hajszolásába előremenekülni. Hogy az ilyen törvényszerűen csak rosszul végződhet A Thészeusz._-t egyfelől elég kemény kritikával illették, másfelől viszont született róla vagy féltucat értő elemzés is, legutóbb néhány hónapja a Kritikában. Végül is nem rossz dolog az, ha egy könyv egészen ellentétes véleményeket gerjeszt * Regényeid többségében a történelem, főleg a félmúlt van jelen. Sajátos alakok, sajátos figurák. Egynémelyikük (köztük talán Bohuniczky bácsi és a „tüneményesen szép” Borbás Magdolna) akár egy Krúdy-regényből is előléphetett volna. Regényalakjaid közül melyik a különösen kedves számodra? — A kérdésed döbbent rá, hogy voltaképpen én csupa undok alakról írok. Hasadt tudatú személyiségekről, notorikus hazudozókról, megalkuvókról, gyávákról, cinikusokról, nihilistákról, hadd ne folytassam a sort. Egyik regényalakomat sem tudom fenntartások nélkül szeretni. Még a leginkább talán Szemere Ákost, mert ő úgy 25—33 százalékban én vagyok, az én jobbik és rosszabbik énem, vagy doktor Dömötört a Tömegsírból, mert ő vélhetőleg akkora gazember, hogy már igazán utálni sem lehet * Családodnak, őseidnek van-e „bérelt helyük” a modellek között, akik írásaidban megjelennek? Móricz Zsigmond — köztudottan — az egész rokonságot, barátokat „becserkészte” regényei szőttesébe... — Kitalált figurákkal dolgozom, ami azonban nem jelenti azt, hogy
