Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - JUBILÁNSOK - Fonod Zoltán: Egy 65 éves fiatal költő információs bankja (beszélgetés)
A 65 éves Tőzsér Árpád köszöntése költészetnek, az irodalomnak köszönhetem. Pécsi Györgyi emlegeti verseimmel kapcsolatban a forma katarzisét, nos a költészet számomra valóban hosszú ideig volt ösztöneimet fegyelmező forma, a fizikális tragédia nélküli katarzis és túlélés lehetősége. Az ösztön-tett-forma képletben az ösztön helyére csak később került a gondolat. Az érzelmesség persze még a 65. születésnapját ünneplő, tehát öregedő költő szájából sem szép, mégis azt kell mondanom, hogy a költészet civilizáló fegyelme nélkül én most bajosan ünnepelnék, elpusztultam volna fiatalon, mint ahogy családom, gömöri rokonságom nem egy tagja fiatalon elpusztult. * Ha a múltat akarnád bevallani, miről beszélnél először? — Nem vagyok róla meggyőződve, hogy A Dunánál-íéie direkt történe- lem-bevallás a vers feladata. Ahogy arról az előbb már szóltam, én, versben a legkorábbi időkben is inkább az egzisztenciális bűneim bevallását tartottam fontosnak. Az emlékirat, emlékezés, dokumentum stb. műfajában viszont hatvan év fölött már mindenkinek kötelezővé tenném a vallomást. Az időben, a történelemben ugyanis minden megélt és megírt élet, sőt akár egy véletlenszerű feljegyzés is mitizálódhat, irodalmi értéket nyerhet. Például a fennmaradt középkori szószedetek, az ún. glosszáriumok ma szinte már versnek hatnak. * Alig múltál tízéves, amikor a körülmények (a szlovákiai 46-47-es kitelepítési akciók) arra kényszerítettek, hogy szüléiddel együtt elmenekülj a szülőföldedről. Hogyan élnek benned azok az évek? — Ezt a múltamat, látod, valóban be kellene vallanom, itt még határozott adósságaim vannak. Az 1947 körüli szomorú élményeimből évekkel, évtizedekkel ezelőtt ugyan már írtam egy verset (az volt a címe, hogy Fejezetek egy kisebbségtörténelemből, talán emlékszel rá), de a téma sokkal összetettebb, az élmény mélyebb, mintsem hogy egy verssel el lehessen intézni, s talán nem is a vers műfaja itt a legadekvátabb. A szlovákiai magyarság háború utáni megpróbáltatásaiból, tragédiáiból egy Musza Dag negyven napja hatású művet lehetne írni, csak meg kellene keresni hozzá a művészileg megfelelő formát, ami alatt főleg azt értem, hogy az anyagból nem történelmi tablót kellene kreálni, hanem egzisztenciális drámát. A csehországi s magyarországi kitelepítések, s a 3-4 éves jogfosztottságunk, sajnos, produkált épp elég ilyen egzisztenciális konfliktust. S itt nemcsak a különböző határokon át történő menekülésekre, a vagonlétre, s a közben történt számos tragikus halálesetre gondolok, hanem például az olyan családi drámákra is, amelyek egyikének, gyermekként, én magam is szemtanúja voltam: mikor 1948-ban, egyéves magyarországi hontalanságunkból hazatértünk, apám fejszével hajtotta ki a saját testvéröccsét a házunkból (aki távollétünkben, ahogy mondta, kiigényelte azt a szocialista államtól). Szóval mára nagyon elfelejtettük ezeket a keserves időket De nemcsak az irodalmunk amnéziás ilyen vonatkozásban, érthetetlenül feledékenyek a politikusaink is. Mire gomdolok? Arra például, hogy a németek minden
