Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Cselényi László: Miniportrék erdélyi írókról, szemelvények
KORTÁRS MAGYAR IRODALOM Szilágyi Domokos „Körülvettenek engem az élet ördögei, árnyai,/ hús-vér árnyak, közöttük csak pokolra szállani /lehet...” — kezdődik a Tengerparti lakodalom c. kötet utolsó előtti verse, a Circumdederunt. S így fejeződik be: „Körülvettenek engem a világ dolgai,/ és nincs erő közülük kiszabadítani./ Talán nem is akarnám. Tán így rendjénvaló./Halál elől ne meneküljön az, ki meghaló”. Szilágyi Domokos, a kötet költője az erdélyi Nagysomkúton született 1938. július 2-án. Első verseskönyve 1962-ben jelent meg az épp akkor induló, s épp az ő jóvoltából legendássá vált Forrás sorozat egyik első kiadványaként. A címe: Álom a repülőtéren. Szilágyi Domokos nemzedéktársunk volt. Tudtuk ezt előbb is, hisz a kortársak, különösképpen az évtársak mindig különleges figyelemmel, olykor irigységgel figyelik egymás tevékenységét, mégis megdöbbentő, mellbevágó volt a kegyetlen tény: kortársunk, Szilágyi Domokos immár a klasszikusok társaságában barangolja, mindössze 38 évesen a túlvilági mezőket. Évtársunk, Szilágyi Domokos, por és hamu immár. Nemzedékünk, a 30-as évek vége felé születtek nemzedéke sem volt kivétel az örök és rettenetes szabály alól: bennünket sem kímélt jobban a történelem, mint más korosztályokat. Bizonyság rá kortársunk, Szilágyi Domokos szenvedésekkel teli élete, 38 éves korában lezárult életműve. „...Már nem tudom, mi lehettem volna és mivé lehetnék/ már mindegy is, amíg a halálra rájön az ehetnék” — olvassuk a Tengerparti lakodalom egyik (már címében is legtöbbet sejtető versében. A címe: Kétfelé. Nemzedékünket nemcsak hogy a történelem nem kényeztette túlságosan (gondoljuk meg: 6-7 évesen viseltük el a világtörténelem mindmostanáig legtébolyultabb poklát. 10 egynéhány évesek voltunk az 50-es évek elején, 18 évesen kaptuk ’56 sokkját, 30-32 esztendősen 68-ét), de nem volt irigylésre méltó, párnázott helyünk a költészetben sem. A világlírában az ötvenes évek nagy nemzedékének (Celan, Ginsberg, Voznyeszenszkij, Popa) árnyékában, az Üvöltés, a Halálfúga után ugyanúgy nem nőtt virág az utánuk következők számára, mint ahogy a magyar költészetben a Weöres—Pilinszky—Nemes Nagy—Juhász Ferenc—Nagy László-nemzedék tetőzése után elfogyott körülöttünk a levegő. Mit lehetett itt tenni, egy ilyen hegyvonulat árnyékában? Aligha erőltetett a párhuzam a századvég Petőfi—Arany nemzedékét követő elátkozottjaival. Szilágyi Domokos korán lezárult élete már ezért is kísértetiesen hasonlít egy Komjáthy Jenő vagy egy Reviczky Gyula pályaképére. Itt fekszik előttem a költő utolsó előtti, tehát még életében megjelent kötete, az Öregek könyve „Mi örömöt tartogat még az élet?/ Tartogat-e valamit egyáltalán” — kezdődik a 669 soros eposz, s Heine halálos ágyán mondott szavaival fejeződik be: „Isten nékem megbocsát/ az a mestersége”. Micsoda képtelenség ez, csóválja a fejét a beavatatlan olvasó, 30 egynéhány
