Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - KEGYELET - Dénes György: Húsz éve halt meg Szabó Béla, irodalmunk szegénylegénye
Dénes György születésnapján: „Ebben a pillanatban írtam le először a hetvenkettes esztendőt. Ez idén szilveszter helyett újév első napján jártam a ligetben, tisztelegtem Petőfi szobra előtt. Hideg volt, azt hiszem, ezen a télen ez volt az első fagy, de ugyanakkor igen szép idő volt, a napsugarak áttörtek a fagyon, és melengették az ember testét-lelkét. így, a napsugaraktól kísérve és melengetve érkeztem meg a Petőfi-szoborhoz. Abban a pillanatban, ahogy ránéztem, harag, felháborodás kerített újra hatalmába: valaki sárral fröccsentette be a szobor mentéjét, ezenkívül az orrát is megsértették. A tettesek friss lábnyomai ott voltak a szobor körüli ápolt kis kertben. Látni, hogy többen voltak, és hogy gazságukat nemrég követték el. Keserűség fojtogat. Arra gondolok, micsoda nagy szellem Petőfi, ha ezeket a tisztátlan lelkeket ma, több mint 120 évvel a halála után is nyugtalanítja. Nem múlik el egyetlen esztendő sem, hogy ezek a gyalázatosak valamilyen merényletet ki ne agyaljanak a költő ellen, aki a világ minden népének, minden becsületes emberének csak jót akart...” Ilyen lángoló, a gaztettek, visszásságok fölött szemet nem hunyó, szókimondó ember volt Szabó Béla. Figyelmet érdemel akkor is, ha görcsei, bizalmatlansága sok emberben ellenérzést váltott ki, s emlékezetében másként él Szabó Béla, mint ahogyan megérdemelné. Megkívánta, vagy inkább szerette volna, ha őt is tisztelettel veszik körül írótársai, olvasói, ha elismerik tehetségét, megbecsülik emberségében. Persze ez ritkán sikerült neki, s keserű mosolya sokszor fintorba rándult. Magányos volt, s magányosságából eredően kávéházi író. A márványasztalon vetette papírra legtöbb regényét, elbeszélését verejtékezve és görcsösen. Megküzdve minden szóval, minden sorral. Kényszerű teher volt neki az írás, gyönyörűséges szenvedés. Könyvek nélkül, írói feladat nélkül egyetlen percig sem tudott volna meglenni. Nem volt azonban kitárulkozó fajta, zsigereiben fészkelt a bizalmatlanság. Terveiről alig-alig szólt, készülő műveit csak kivételes esetben mutatta meg másnak, ellentétben Egrivel, aki kérés nélkül, készségesen olvasott részleteket készülő írásaiból. Az ötven esztendejét ünneplő Szabó Béláról írta Fábry Zoltán: „Ha valaki megérdemli, hogy köszöntéssel, köszönettel tiszteljük meg, akkor Szabó Béla címére kell adresszálni mondanivalónkat. Nincs szlovákiai íróember, aki annyit küzdött volna a tollal és a tollért, a sikerért és eredményért, aki olyan görcsösen, olyan elkeseredetten és szerelmetesen markolta volna a tollat, olyan szívósan, annyira fanatikus önhittel és hajszoltsággal, mint ő. Mint a mesék szabólegénye, tűt cserélt tollal, hogy magát, hangját és mondanivalóját varázspálcává szépítse... Hányszor adtuk fel Szabó Bélát, és tolla hányszor hódította vissza szívünket és elismerésünket. Makacs és hű maradt minden életpofon és minden sikertelenség között, és igaz maradt tévedéseiben és tévelygéseiben is, igaz keresésében és útvesztettségében és igaz — megtalált, mondanivalóvá ért szavaiban...” Kevés íróról írt ilyen meleg, bensőséges hangnemben Fábry Zoltán, mint a „tévelygő”, de mindig megtérő Szabó Béláról, a szegénység és proletársors költőjéről, akiben volt makacsság és erő mindig újrakezdeni, bárhogyan szapulta a kritika, bárhogyan vesszőzte az élet. Ebben a sziszifuszi erőlködésben, ebben a rettenthetetlen igazságkeresésben, ebben a szívós önbizalomban
