Irodalmi Szemle, 2000

2000/9-10 - KEGYELET - Szeberényi Zoltán: Verseghy Erzsébet halálára

Verseghy Erzsébet halálára

Mindössze két nappal Csontos Vilmos halála után Verseghy Erzsébet, az olvasók legfiatalabb és leghálásabb korosztályainak Erzsi nénije is távozott az élők sorából. Ő is magas kort ért meg, életének nyolcvanhatodik évében érte a halál. Nem tartozott irodalmunk legfényesebb csillagai közé, adottságainak, íráskészségének, költői szellemiségének halvány, de jóleső melegségű fénye kizárólag a mesére, a képzelet tündérjátékaira, a verszenére éhes olvasókra, a gyermeki társadalomra sugárzott. Szokatlanul későn, a negyvenedik életévén túl ébredt költői öntudatára. Az ötvenes évek második felében tűntek fel versei, karcolatai, verses és prózai meséi a gyermek- és ifjúsági lapokban, a napi- és hetilapok gyermekrovataiban. Az ötvenes-hatvanas évek fordulójától folyamatosnak, de meglehetősen ritkán megnyilvánulónak mondhatjuk alkotói tevékenységét. Sohasem tartozott a termékeny költők közé, életműve mintegy fél tucat önálló kötetből, hangjátékokból áll. Nevét első könyve — Mocskos Palkó — Cifra Olga, 1961 — tette szélesebb körben ismertté. Fábry Zoltán figyelmét sem kerülte el. Az Irodalmi Szemlében ismertette más meséskönyvek társaságában. Elismerően szólt Verseghy Erzsébet íráskészségéről, verselési adottságairól: „A verselés sima, zökkenőmentes, ami nagyon fontos a gyermekmeséknél.” Elmarasztalta azonban a verses mesék túlzó, direkten megfogalmazott didakticizmusát, helyenként szinte szájbarágó módon érvényesített nevelői hajlandóságát, csupán a verbalizmus szintjén megformált levonandó tanulságokra. Kétségtelen, hogy a legnemesebb nevelői szándék és elképzelés is hatástalan, ha nem közvetetten, történetbe-cselekménybe, élménykiváltó eseménybe, izgalmas jelenetbe stb. kódoltan adagolják az ifjú olvasóknak. A Fábry által először megfogalmazott hiányosságok, a sikert mérséklő tulajdonságok — csökkenő tendenciával, burkoltabb változatokban

— mindvégig kimutathatók a költőnő alkotóműhelyében. Rendíthetetlenül, tanáros pedantériával ragaszkodott a sokszor kikezdett, kétségbe vont ősrégi alapelvhez, miszerint a gyermekirodalom címzettje a fejlődőben levő, még nevelésre, irányításra szoruló, kialakulatlan egyéniségű, megbízható, körültekintő választásra, döntésre képtelen olvasó, s ezért a hozzá szóló művészi üzenet — műfajától függetlenül — egyik legjelentősebb sajátossága a tudatos nevelői célzatosság és a pedagógiával való szoros kapcsolat. Ezek a kötöttségek, elvárások élete utolsó évtizedében enyhülni látszanak, utolsó verseiben szinte nyoma sincs az erőltetett, a túlzó, a mű szövetébe szervesen be nem épülő didakszisnak. Szabadon csapongó, meseteremtő fantáziának, felhőtlen gyermeki kedélynek, a látszat és valóság, élő és élettelen játékos átlényegülésének lehetünk tanúi, ha fellapozzuk a Kacsatánc (1997-98) című verskötetét vagy a Csodalámpás (1998) címen megjelent versantológiát.

Verseghy Erzsébet 1964-ben díjat nyert a Veronka Szívországban című meséjével a Kis Építő pályázatán, ezt követően munkatársa lett szinte minden