Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - KEGYELET - Búcsú Csontos Vilmostól
Búcsú Csontos Vilmostól emberben, 1961; Új szerelem, 1966). Időnként, ha szelíden vagy bátortalanul is, de hangot ad elégedetlenségének, csalódásának. Költészetének fokozatos letisztulása, elmélyülése, művészi erejének fokozódása a hatvanadik születésnapjára megjelenő, címével Csontos egész költői habitusát frappánsan jellemző kötetétől — Csendes lobog ássál, 1968 — figyelhető meg erőteljesebben. Ebben és az ezt követő kötetekben az öregkor békés és bölcs derűje keveredik egyfajta elégikus hangvétellel, a szomorú rezignáció, az együttérző líraiság, az elmúlás, az ősz hangulatainak kifejezésével. A költő elérte adottságainak zenitjét, a továbbiakban lényeges formai-tematikai, szemléleti újítás nem tapasztalható költészetében. Lírai termése az élet végességének tudatosítása, a begyűjtés, az önfelmérés, a hagyatékrendezés jegyében alakul. A többnyire évfordulóihoz igazodva megjelenő köteteinek — Dalol a föld, 1977, Örökség, 1973, Estéli ének, 1982, Veletek vagyok, 1987 — verseit zömmel az öregedéssel járó bajok, pesszimisztikus vagy beletörődő hangulatok, az emlékezés érzelmi hullámai ihletik, mégsem magánjellegű a lírája, mindig tartalmaznak megnyilatkozásai valamilyen üzenetet a közösség számára. Egy felelősen gondolkodó — tépelődő elme egy tartalmas és megszenvedett élet eredményeinek és tapasztalatainak summáját. Ezt a célt szolgálja a Gyalogút (1972) címen megjelent önéletrajzi visszaemlékezése is, melyben körültekintő részletességgel felidézi életének 1914—1971 közötti eseményeit. Munkájában Veres Péter intencióját tartotta szem előtt: „Az önéletrajz nem irodalom, más a valóság bármilyen irodalmi megjelenítése, és más az igazi tény-valóság elmondása”. Az őszinte, helyenként túlzó részletezésű, a szelekció hiányát mutató, de érdekfeszítő és tanulságos visszatekintés különösen az idősebb évjáratú olvasók körében vált népszerű és hasznos olvasmánnyá. Kilencven évnél hosszabb élet rendkívüli ajándéka a sorsnak. Különösen nagy lehetőség az alkotó embernek. Csontos Vilmos mostoha életkörülményei ellenére is élni tudott vele, teljes mértékben kibontakoztatta adottságait. Hosszú évtizedeken át, önéletrajza tanúsága szerint tizenöt éves korától verselt, mozgalmas élete történelmi indítékú kényszerszüneteit leszámítva folyamatosan, szinte halála pillanatáig alkotott. Utolsó, még életében megjelent, a kilencvenéves költőt köszöntő, régi és új verseket tartalmazó kötete — Hattyúdal, 1998 — méltón tükrözi küzdelmeit, eredményeit. Aligha kétséges, hogy méreteiben és jelentőségében egyaránt kiemelkedő életművének legfontosabb eredményei méltán kapnak helyet irodalmi és kulturális örökségünkben. Emlékét megőrizzük. Szeberényi Zoltán
