Irodalmi Szemle, 2000

2000/9-10 - Dénes György: Emlékek egy látogatásról Csontos Vilmosnál

Dénes György

tetszenek a verseim. Ez megnyugtat és kielégít. Ilyenkor eszembe jut, de jó lenne még tíz évvel fiatalabbnak lenni.

— Most hetvenhat éves vagy. Sok tapasztalatot szereztél. Hogyan tekintesz vissza életedre? Hogyan összegeznéd dióhéjban az életről alkotott véleményedet?

— Nyugodt szívvel mondhatom, nem is reméltem annyit az élettől, amennyit adott. Ez így igaz

— Szóval nem mondhatod, hogy boldogtalan vagy, esetleg elégedetlen?

— Nem mondhatom. Erről szó sem lehet. Nyugodt vagyok és elégedett. Igaz, nagy igényeim sohasem voltak. Káprázatos terveim sem. Annyit azonban megkaptam az élettől, hogy nyugodt szívvel gondoljak vissza az elmúlt időkre. Különösen az utóbbi évtizedekre.

— A költészetben elérted azt, amit akartál?

A költő csöndeskén megrázza a fejét.

— A költészetben többet szerettem volna elérni. Az utóbbi évek nem azt hozták, amit szerettem volna. Egy kicsit összegubancolódott az életem, életünk. Olyan események jöttek közbe, amelyek gátoltak írói tevékenységemben. Családi körülmények és egyebek. Erről nem szeretnék beszélni. Bízom azonban abban, hogy az a néhány év, amely még hátravan, többet fog adni. Elsősorban több nyugalmat. Azt is megengedi, hogy többször kézbe vehessem toliamat... Remélem, így lesz..

— Azért így is írtál néhány szép verset. Biztosan van a fiókodban egy-kettő.

A költő kéziratköteget vesz a kezébe, ide-oda forgatja a lapokat, elmerülten

keresgél.

— Ezt mostanában írtam — nyújtja felém az egyik lapot. Majd a többit. Öt-hat vers fekszik előttem gondosan legépelve. A versek hangulata elégikus. Nagy lelki panaszról tudósítanak. „Ahogy a napok múlnak/ A színek megfakulnak” — kezdődik az egyik. „Szavam sincs már, csalogató,/ Tüzem sincsen, csókra való” — folytatódik a másik. A többiben is a lemondás, az emlékezés, a búcsúzás kap hangot. A költő nem tekint többé a jövő felé. Hajaj, az öregségnek is meg vannak a maga gyötrelmei.

Szóvá teszi, milyen kevés verse jelent meg a lapokban az utóbbi időben. Van egy füzete, amelybe gondosan bejegyzi, hol s mikor jött le egy-egy verse. Most azt forgatja, de bizony ebben az esztendőben kevés a bejegyzés.

Közben bekukkant az ajtón a költő szomszédban lakó asszonylánya és nagylány unokája. Hiába szabadkozom, asztalt terítenek, inni-, ennivalót hoznak. A költő felesége is ilyen vendégszerető, de most a mezőn van, nem tudja, hogy vendég érkezett.

Csöndesen beszélgetünk a terített asztal mellett. Kintről beszűrődik a falu hangja: libagágogás, madárcsicsergés, kutyaugatás. Zalaba népe dolgozik, izzad a mezőn. Ez a nép adta a költő kezébe a tollat, ez dajkálja őt most is szeretetével, ragaszkodásával.

1976