Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Jánossy Lajos: Garázsmenet (elbeszélés)
Garázsmenet nem pálinkát, hanem inkább karót nyelt, szóval ebben a körhintában már nem volt értelme a kiszálláson gondolkozni, a hintáslegény elment fröccsözni, hagyta, hadd pörögjön a szakramentum megállás nélkül. Karcsi koloritját hallottam még egy darabig remegni a téglás boltozat alatt, aztán már csak az a bizonyos zsongás maradt, mintha a dobhártyámon egy légy haldokolt volna. Reménykedően Bandikára néztem, tőle vártam a távozáshoz szükséges lendületet, de Bandika mereven maga elé bámult, gyöngyözött a homloka, láttam, hogy mozgásképtelen. Gyere, elviszlek, törte meg a légy agóniáját egy rekedtes női hang, közvetlenül a fülem mögül, nem vagyok drága, na gyere, tette még hozzá, amikor felé fordultam, felé fordult az arcom, amit azonban csak némi késéssel követett a tekintetem. Nehezen fókuszáltam a hang forrását, végül kirajzolódott a lelakott, kortalan arc, harminc és hatvan között, felpuhult vonások, elmázolódott szemfesték. Nem hiszem, forogta lassan a nyelvem, nem hiszem, hogy ez ma este alkalmas, mindjárt mennünk kell a barátommal, sok dolgunk van. Egyébként köszönöm, nyögtem még ki. Fárasztott a beszéd, sem egyezkedni, sem vitatkozni nem akartam, de megbántani sem ezt a szerencsétlent, szakmája nyomorult veteránját. Visszafordultam a pult felé, ittam egy korty fröccsöt, és minden erőmet megfeszítve a hazavezető útvonalon kezdtem gondolkozni, ami viszont nem pusztán állapotom miatt tűnt lehetetlennek, hanem abból az egyszerű tényből következően is, hogy fogalmam sem volt, hol lehetünk. Bandika feje már a mellére bukott, rá nem számíthattam, tehát maradt a kivárás, a hunyorgó jelenlét emberpróbáló munkája, amíg látok, vagyok, gondoltam. Jó, akkor legalább a lányomat, szólalt meg valószínűtlen közelségből ismét a már ismert hang. Nézd meg, nem mondhatod, hogy nem éri meg, kicsit többért ugyan, de nem bánod meg, emelte meg a hangját. A vállam fölött hátrapillantottam, a nő mellett, ki tudja, honnan került elő, tizenötévforma lányka téblábolt némán. A finoman metszett arcot ébenfekete hajkorona keretezte, a dióbarna szemek hosszú szempillák alól pislogtak bátortalanul. Nem hiszem, mondtam, nem hiszem, ma éjjel még el kell jutnunk valahová, mondtam bizonytalanul, inkább igyon még valamit, rendeljen, amit akar, a vendégem. Na, de fiatalúr, nézze csak meg, ne kéresse magát, ilyen lányt keresve sem talál és nem is kell messzire menniük. Nem szóltam, helyzetünk megoldhatatlannak látszott, rágyújtottam még egy cigarettára, lassan szívtam a spanglit, a nő a pultnál rendelt, ha jól láttam, sört és pálinkát. Két slukk között hátranéztem, a lány ugyanott állt. Elnyomtam a cigarettám, egyik pillanatról a másikra felálltam, és bár tudtam, hogy Bandika erre képtelen, és "hogy ezáltal cserbenhagyom a barátomat, mégsem maradhattam tovább, úgy éreztem, ha most nem, akkor itt maradok ítéletnapig. Elindultam, de nem a lépcső felé, hanem a pulthoz léptem, kértem egy omnia likőrt, rögtön fizettem a likőrt, a sört és a pálinkát, tapintottam a zsebemben a gyűrűt, megvolt, visszamentem a lányhoz, odanyújtottam neki a likőrt, igyál, mondtam. Lesütött szemmel nyúlt érte, belenyalt. Megveregettem Bandika vállát, nem mozdult, tettem még egy kísérletet, nem reagált, jobb kezemmel a falnak támaszkodva kapaszkodtam fel a szűk pincekijáraton. Az utcán néhány pocsolya fogta fel a lámpákból szivárgó fényt, egy-két
