Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Danuša Dragulová-Faktorová: Hóvirág (elbeszélés)
DanuSa Dragulová-Faktorová Istenem, milyen szépnek is tűnt kezdetben minden! Mint igazi játék. Mint alkalom! Életlehetőség! S egyszeriben a munkaköréhez tartozom csupán, sóhajtott fel keserűen. Milyen utálatos ez a szoba. A nap nem süt be ide. Sem reggel, sem nappal! Soha! Nemegyszer megjelenik lelki szemei előtt a bájos doktornő, s ő társalog vele. Mindenféléről. Arról, hogy a medikusok kertjében kinyílt az aranyeső, hogy májustól kezdve közlekedni fog a propeller, s hogy milyen jól áll neki az új ruhája. A beszélgetést hívatlanul megzavarja a belépő nővér, aki odanyújtja neki a lázmérőt. Máskor a doktornővel való találkozásai — a régebbiek meg a mostaniak is — rosszul begyakorolt műkedvelő előadásnak tűnnek. Kínos jelenetek, felkészületlen szereplők. Bárcsak már... Voltak pillanatok, amikor meg volt győződve, hogy majdcsak kikecmereg ebből az egészből, de néha csipetnyi reményre sem futotta neki. Ilyenkor szeretett volna a mennyezet egyik lapja mögé bújni... Elrejtőzni a világ szeme elől, az orvosok elől, a betegség elől, az emlékek elől, az elkövetkező nap elől. * ♦ * A doktornő az írógépénél ült és elbocsátó jelentésfélét írt. Az ablakon túl apró esőcseppek potyorásztak és nyomban az ablakpárkányra fagytak. A tél csak nehezen akarta átadni a helyét. A kórház előtti járda szinte fénylett. A múlt tavasszal éppen ilyen időben bicsaklott ki a bokája, ahogy a megállóhoz szaladt. Megjelent szeme előtt a megmentője is, aki akkor hazavitte. Ki tudja, hogy van. Talán meglátogathatná az onkológián... * * * Teltek-múltak a napok egymás után, az egyik hét követte a másikat. * * * — Jó napot! — állta el az útját, ahogy a kórház kijáratától meglódult az autóbusz megállója felé. Ránézett tágra nyílt szemmel és elmosolyodott. — Maga az? — Milyen véletlen, doktornő! — nyögte ki nehezen. — Elvihetem? — A városba megyek. — Tegnap engedtek el. Az utolsó mintavétel negatív volt. — Gratulálok! Nagyszerűen viselte! Kinyitotta az autót. Aztán beült ő is és becsapta az ajtót, majd az ajtó oldalsó rekeszébe nyúlt. — Ez az öné. — De hisz azt mondta... — Véletlen? Számít ez? Szereti a hóvirágot, nem?
