Irodalmi Szemle, 2000

2000/9-10 - Danuša Dragulová-Faktorová: Hóvirág (elbeszélés)

DanuSa Dragulová-Faktorová

— Nos, hogy vagyunk, Krajcovic úr? — kérdezte vizitkor az idősebb orvos, aki elsőként lépett a szobába.

— Jól. Csak ettől az ágytól kicsit fáj a derekam — válaszolta a paplan alól. Ha az öreg tudná, minek vagyok itt... vigyorgott magában az egészséges beteg.

Az idős orvos bólogatott és Matisová doktornőhöz fordult. Az belenézett a kórlapba és fojtott hangon mondott valamit. A páciens figyelte mozgó száját és szemét. Nem kerülték el figyelmét hosszú vékony ujjai sem, egyik ujját kék színű köves gyűrű díszítette.

A főnöke előtt indokolnia kell, miért is vagyok itt tulajdonképpen. Kicsit nehéznek tűnik, de bizonyára sikerül neki, mérlegelte magában.

Ahogy eltávoztak mindannyian, arra várt, hogy ő visszajön. Eltelt egy óra, de semmi. Az orvosnő 11 előtt néhány perccel jött vissza.

— Már alig vártam — fogadta őt majdnem szemrehányóan, de örült, hogy láthatja.

— Mások is vannak itt, akik segítségre szorulnak.

Aztán közelebb lépett az ágyhoz;

— Azt jöttem megmondani...

— Mondjon amit akar, csak minél hosszabban.

— Tudja, a röntgen nem mindig mutat meg mindent, ezért gasztroszkopikus vizsgálatra is szükség lesz

— Azt tán mégse — ellenkezett csalódottan.

— Csak hagyja ránk... Ez szokásos módja a kivizsgálásnak. Valamiről meg kell bizonyosodnunk.

— Minek az? Hiszen egészséges vagyok! Az én testemnek még nem volt szüksége orvosra. Eltekintve attól az időszaktól, amikor 12-13 éves lehettem. Akkor össze kellett varrni a fejem, s egyszer meg a mutatóujjam volt eltörve.

— Magával tényleg nem lehet komolyan beszélni — mondta kissé sértődötten és kiment a szobából.

* * *

A főorvos a kávéját kevergette, körülnézett a helyiségben, hogy hiányzik-e valaki, majd felkérte a szolgálatos kollégát, számoljon be, hogy telt az éjszaka.

— Két felvétel. Egy infarktus a férfiaknál, stabilizálva, s a huszonhármasban van egy asszony, aki szintén mellkasi fájdalmakkal jött, de az EKG nem mutatott ki semmit...

— Ma át kell hozatni Krajcovic urat az onkológiára. Tudja már a diagnózist?

— fordult a szoba orvosnőjéhez.

— Nem — mondta félhangosan.

— Nem?

— Nem — ismételte.

— Hogyhogy?

— Ugyanis... a páciens... Nem fogja föl a valóságot — buggyant ki belőle.

A helyiségben mozgolódás támadt. A főorvos értetlenül nézett rá. Ő hallgatott. Aztán ahhoz az orvoshoz fordult a főnök, aki a gasztroszkópiát értékelte.