Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vörös Péter:„...negyvenegy évesen robbant be a francia irodalomba”
KÖNYVRŐL KÖNYVRE VÖRÖS PÉTER „...negyvenegy évesen robbant be a francia irodalomba” Lorand Gáspár versei magyarul Meglepő „újdonság” ez a szép kiállítású könyv, Lorand Gáspár versgyűjteménye, amelynek kiadására a Múlt és Jövő Kiadó (Budapest, 1999) vállalkozott. A kelet-erdélyi születésű (1925), többnyelvű, ám „irodalmi” nyelve szerint francia ajkú költő lírája nem egészen ismeretlen a magyar olvasó előtt. Somlyó György ugyanis a francia költők között (mások mellett) Gáspárt is felfedezte; és a szerző 1972-es Sol absolu című műve, Teliér Gyula fordításában az Európa Kiadónál Minden földek földe (1981) címmel látott napvilágot. Lorand Gáspár a háború utolsó pillanataiban jutott el Párizsba, ahol elvégezte az orvosi egyetemet. Majd sebészként dolgozott a jeruzsálemi, a betlehemi és a tuniszi francia kórházban. Költészetét tekintve meghatározó volt számára az itt eltöltött tizenhat esztendő, melyről így vall: „Csak gratulálni tudok magamnak, amiért annak idején úgy döntöttem, ide jövök.” Már az első verseskötete (Le quatrième état de la matière, 1966) is nagy visszhangot váltott ki. 1967-ben Apollinaire-díjjal jutalmazták, majd később megkapta Párizs Városának Nagydíját (1987), a Mallarmé-díjat (1993), a Nemzeti Költészeti Nagydíjat (1995), és legutóbb, 1998-ban a Költészeti Goncourt-díjat. A kortárs francia líra élvonalába tartozó szerzőnk, műfordítóként is jelentős. „Töretlen és szívós szenvedéllyel” ültette át Pilinszky líráját a francia köztudatba. Lorand Gáspár Az anyag negyedik halmazállapota címmel most megjelent formás kötetének versanyagát (a szerző korábban megjelent műveiből) Lackfi János szerkesztette és válogatta. A Gaspar-kötet verseit Varga Mátyás, az imént említett Lackfi János és a fiatal költő, Tóth Krisztina (1967) fordította magyarra. „Kötetünk, természetesen bizonyos terjedelmi korlátok közé szorítva, megpróbál a lehetőségig teljes képet adni az erdélyi születésű (...) költő, Lorand Gáspár munkásságáról” — írja szerkesztői jegyzetében Lackfi. És most feltehető a kérdés: Mit hozott vajon Lorand Gáspár a mai francia költészetnek? Bizonnyal eredetisége, lecsupaszított nyelvi virtuozitása és a komprimáció az, ami besorol(hat)ja őt a francia költészet egészébe. Eme közel kétszáz oldalas hat ciklusra tagolt, nagy gonddal szerkesztett versgyűjtemény „szigorú, lapidáris kompozíciós és gondolati egységet valósít meg”. Ezek a költemények — Gáspár prózaversei — egy nem mindennapi élet (és a lappangó történelem) legmélyebb és legelevenebb forrásaiból törnek felszínre. Nem más ez, mint az ember és természet együttélésének színes, verses, „képes” enciklopédiája. A lenyomatok lenyomatának a lenyomatai. Alapélményének forrásvidékei (Észak-Afrika, Közel-Kelet) követelik tolla hegyére a megválaszolhatatlant. Az önvallomás benső tüze űzi-hajtja őt. A fény megismerésének titokzatossága. Gáspár a fény költője; a fény aurája veszi körül (és élteti) ezt a költészetet. Versei a sivatagi tájképek élességére emlékeztetnek. Ő maga minderről így vall a könyvünkhöz csatolt Önéletrajz-kísérletében (Essai d’ autobiograghie — Szántó F. István fordítása): „(...) Patmosz szikláiban és Jeruzsálem köveiben egy
