Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - E. Fehér Pál: Néhány újabb könyv a Svejkről és Hašekról
KÖNYVRŐL KÖNYVRE „zabíti” „megölni” igét. (Nem is szólva arról, hogy a Karikás-féle fordítás értelmetlen is, hiszen Svejk és Müllerné később meg is mondják, hogy lelőtték a főherceget.) Szóval Bácsi főtörzsőrmester végeredményben megfejtette a Hasek-regény titkát: valóban a Svejk gyors és tartós világsikere annak volt köszönhető, hogy minden olvasója helyett arról mesélt, amit a világ minden hadseregében — rendszerfüggetlenül — átélhetett bárki. És az is lényeges, amit a kiváló cseh filozófus, Karéi Kosík vett észre, amikor feltette a kérdést, hogy „vajon melyik oldalon harcol Svejk a világháborúban? A győztesek vagy a vesztesek oldalán?” Kosík válasza: „a világháború lényege, hogy nincsen győztese és minden oldalon csak vesztesek vannak. Svejk, mint egy ember a népből, ezt az igazságot értette meg.” Végül is a világirodalomnak az első világháborúról szóló nagy és kis regényei a közemberről szólván ezt a vereségtudatot örökítették meg. Remarque a Nyugaton a helyzet változatlanban éppenúgy, mint — mondjuk — Markovics Rádión a Szibériai garnizon oldalain. És még érdemes Kosík Svejk-kommentárjából felidézni azt a tételt, hogy a világháború a szókratészi és a romantikus irónia mellé megteremtette az irónia harmadik típusát, amelyet a cseh filozófus „a történelem iróniájának”, „a dolgok iróniájának” nevez. „Ugyan ki figyelt fel arra” — fejtegeti Kosík —, „hogy ugyanabban az évben, amikor Hasek regénye megjelent, napvilágot lát Hugó von Hofmannsthal háborúról szóló műve, a Die Ironie dér Dinge?... És ki merte volna akkor azt állítani, hogy Hasek zseniális regényében a modern kor nagy humora (»dér store Humor*) született meg?” Karéi Kosík Svejk-értelmezése, már a kilencvenes évek terméke. Azt bizonyítja, hogy a cseh humán tudományok változatlanul különös érdeklődéssel foglalkoznak Hasekkal. Talán érdemes megemlíteni azt is, hogy Kosík volt az első, aki még a hatvanas években felvetette a párhuzam lehetőségét a század két nagy prágai írója: Franz Kafka és Jaroslav Hasek között. Nemcsak arról van szó, hogy a két író egyazon városban élt, bár nem ismerték egymást, hiszen Hasek kocsmákba járt, Kafka pedig kávéházakba, de ugyanazokat az utcaköveket koptatták, sőt Kafka — állítólag — egyszer el is ment a Hasek-féle heccpárt, A törvény keretei közt működő békés haladás pártja valamelyik gyűlésére. És az is igaz, hogy Kafka barátja, műveinek kiadója, Max Brod volt az első, aki a Svejk korszakos jelentőségét felismerte, amikor közvetlenül a regény megjelenése után ezt írta a prágai német sajtóban: „Hasek a legnagyobb formátumú humorista, és ha Cervanteshez vagy Rabelais-hoz hasonlítjuk, a későbbi koroknak ez még merész állításnak sem fog tűnni.” Kosík szerint azonban mind Hasek, mind Kafka a világ abszurditását ismerte fel, és ezért összehasonlításuk nemcsak lehetséges, hanem szükséges: „A kafkai világ az emberi gondolkodás és cselekvés, az emberi álmok abszurditása, és ez a világ rettenetes, értelmetlen labirintus, ebben a világban elveszik a bürokratikus masinériában” — írja a cseh filozófus. — „A svejkizmus pedig az emberi reagálás egyik módja az abszurd és mindenható bürokratikus masinéria elleni védekezésben.” A csehek ragaszkodnak Svejkhez, akkor is, ha akadt jó néhány író és kritikus, akik nemzetének valamiféle meggyalázóját látták benne. Viktor Dyk, a cseh
