Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Zalabai Zsigmond: Krétarajz a portréfestőről avagy A szolid/szelíd humanizáló (portré)
A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése fejlődésrajzot is fel-felvillantó, tehát részben már történeti jellegű panoptikumot és körképet óhajtott létrehozni. Akadnak kételyeim, az elismerést jelző felkiáltójelek szomszédságában, a portrékban olvasható értékelések, műminősítések kapcsán is. Kritikai észrevételeim bővebb sorjáztatását mégis visszafogom, visszafogom, mert meggyőződésem, hogy e nagyarányú vállalkozást, amelyben életrajz váltja egymást kortörténeti háttérrajzzal és adalékokkal, hűvösen regisztráló állóképszerű, tömör „skicc” a pályák mozgását is érzékeltető fejlődésrajzzal, nemegyszer az alkotó- és nemzedékközi érintkezési-csomósodási pontok kijelölésével, nem lehet tisztességgel, makulátlanul tiszta erkölccsel és az irodalmunk iránt érzett felelősségnek a teljes tudatával az értéktorzítás veszélye nélkül alávetni semmiféle egyszemélyi bírálatnak. Olyan kritikusunk ugyanis, aki az olvasottságnak és az elolvasottakról való reflexivitásnak azzal a kiterjedettségével és mélységével bírna, mint Szeberényi Zoltán — be kell hogy valljuk, a jelen pillanatban — , olyan nincs. Portrékönyvének értékét a tudományos művek megítélése során alkalmazott team-munkával lehetne egyetlenként kínálkozó módon lemérni. Kritikuscsoport szükségeltetnék, amely nemzedéki-korosztályi, műfaji és műnemi bontásban vagy éppenséggel az egyes portrék vonatkozásában kollektív módon mondana véleményt vagy éppenséggel korrekciós ellenvéleményt e közikönyv értékű arcképcsarnokról, a portrékat bevezető kortörténeti háttérrajz jóvoltából már-már irodalomtörténetünkről. Tartok tőle: a szlovákiai magyar irodalmi közösség a — Fábry utóélete körüli alagsori viták, szabadjára engedett indulatok legalábbis ezt sejtetik — a jelen pillanatban nincs felkészülve erre az öneszmélésünk, magunk-tisztánlátása szempontjából fontos feladatra. Szeberényi Zoltán könyvét, amelyben értékmérő kritérium a gondosan kimért terjedelem, a pozitív vagy negatív minősítések adagoltsága és gyakorisági indexe, illetve — kritika és értékkiemelés viszonylatában — a két említett minőség egymáshoz viszonyított aránya, mindaddig, míg ellenében nem íródik meg egy másfajta — akár a napjainkban oly sokat emlegetett irodalmi-kritikai paradigmaváltás szellemében, egy más szemléletű, más ízléskultúrájú — portréfüzér avagy teljes irodalomtörténet, megkerülhetetlen alapműnek kell tartanunk. Mindezt nem az „ünnepekről jót vagy semmit” etikettje mondatja velem, hanem az a meggyőződés, hogy Szeberényit — ha mellékútjain, oldalösvényein nem is, de főútvonalán — irodalmunk fősodra értékképző vonulatának a tekintetében fenntartás nélkül követni tudom magam is. Lényegretörő megfogalmazásaiból, már-már definícióértékű jellemzéseiből, a portrékban szükségszerűen redukáltan, de jól felismerhetően jelen levő kritikai észrevételeiből fejlődésrajzot is fölvillantó orientációs pontjainak figyelembevételéből sokat profitálhat majd az, aki ismételten nekirugaszkodik annak a feladatnak, hogy teljes rálátása legyen irodalmunk egészére. Lexikális gazdagsága, az újabb fejleményekre kitekintő gondossága révén a Szeberényi-mű kiegészítője, mintegy időbeli kiterjesztője annak a portrésorozatnak, amely Görömbei András 1982-ben megjelent irodalomtörténetéből, illetve A magyar irodalom története 1945—1975, IV. A határon túli magyar irodalom című akadémiai irodalomtörténeti szintézisből (1982) néz vissza ránk, s amely azóta több nemzedék jelentkezésének és egy
