Irodalmi Szemle, 2000

2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Zalabai Zsigmond: Krétarajz a portréfestőről avagy A szolid/szelíd humanizáló (portré)

A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése

idősebbek után egy olyan kritikustól, aki irodalmunknak egy, a mához közelebbi, a korábbinál értéktelítettebb, következésképpen a kritika kritikáját szükségszerűen igényesebben érvényesítő korszakában indult, mint eddig idézett szerzőink. Alabán Ferenc írja Szeberényi Zoltán Visszhang és reflexió című kötete (1986) kapcsán, hogy szerzőnknek ez az első gyűjteményes tanulmány- és kritikakötete „a legjobb irodalomtörténészi és kritikusi erényeket is megcsillogtatja”, továbbá, hogy „Ezeknek az írásoknak legfontosabb kohéziós ereje a körültekintő bírálói szemlélet alkalmazásában, az eszmei-etikai egység, a következetes kritikai attitűd érvényesítésében, a módszertani azonosságban található”. Mindehhez hozzáteszi még — nem elhanyagolható adalékként — a múlt örökségének az átmentésére, a jelen minden értékének, még az oly apró értékeknek is a számbavételére irányuló írástudói „felelősségérzetet”, az anyagfeltárásnak, a műbe kódolt üzenet racionális kritikai nyelvre való lefordításának a során megnyilvánuló „következetes gondosságot”, a műre való reflektálásnak a komolyságát, az elmélyült empátiaérzéket, melynek révén egy „elfogulatlan alapállású” kritikusi magatartásforma bontakozik és teljesedik ki az időben.

Idézett montázsunkat, melyben szinte az eposzok stílustárára emlékeztető módon epiteton ornansként térnek vissza az azonos vagy a szinonim értékminősítések, alapvető és jellegadó jellemjegyeket sűrítve katalógussá, annak a következtetésnek a megfogalmazásával zárnám, hogy Szeberényi Zoltán olyan alkotója a hazai magyar műbírálatnak, olyan halk, de rendkívül megfontolt szavú részese — „rendkívül rokonszenves módon kívülálló bennfentesként” — irodalmi közéletünknek, szélesebb körben, csemadokos vonalon: a szolgálat jegyében fogant irodalomnépszerűsítő munkálkodásnak, még szélesebb körben: a hazai pedagógiai szakírásnak és a felsőoktatásban végzett, felelősséggel járó, mert jelenünkre-jövőnkre kiható oktatói-nevelői, tanszékvezetői tevékenységnek, hogy ha nem lenne, hát ki kellene — muszáj lenne! — kitalálni.

Máig izgat a rejtély — mivelhogy Szeberényi nem vallomásos, hanem szemérmesen rejtőzködő típus, nem fogalmaz ars criticákat, esztétikai mani- fesztumokat, távol áll tőle az önértelmezői gyakorlat, mélyinterjúkban nem késztették őt a vallomást tevő alanyi szerepébe az újságírók sem —, máig izgat tehát, hogyan munkálta ki mai önmagát. Úgy vélem, ha irodalmunkban valakire illik, hát ő az, akire talán a leginkább ráillik a Füst Milán-i meghatározás: életrajza szinte nincs, csak munkarajza. Biográfiájának adatai dióhéjban összefoglalhatók; de hogy milyen, az irodalom felé vezető belső és külső indítékok hatására lett nagy erudíciójú irodalomtörténész és megbízható ítéletű irodalomkritikus, arról közvetlenül, vallomásos formában sohasem nyilatkozott meg. 1930-ban született, Komáromban, Baróti Szabó Dávid, Péczeli József, Csokonai, Jókai, a Beöthyk, a rendklívüli szorgalmat megtestesítő, úticélja felé eltökélten haladó literátor „gőzhangya”, azaz a legendás lexikoníró, Szinnyei József városában, amely a klasszikus hagyományokon kívül pezsgő közege volt két háború közötti irodalmi-szellemi-kulturális életünknek is. Ez indította volna az irodalom ösztönös szeretete felé a nyiladozó értelmű gyermeket? Expressis verbis nem fogalmazódott meg, de ebben, a múlt értékei