Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - TALLÓZÓ - Ádám Magda: Háttérmunka Trianonban
Háttérmunka Trianonban Vesztes a boncasztalon A nyolcvan évvel ezelőtt aláirt trianoni békéről történt hét végi megemlékezéseken többnyire a szokásos érvek sulykolása folyt. Pedig a kutatások most már évek óta egyre több, az eddigi hiedelmekkel sok ponton vitatkozó tényeket tárnak fel. Amelyek — ha az eredményen nem is változtatnak — több mindenben hozzájárulnak a történtek megértéséhez. Az első világháborút követő békerendszerben megrajzolt úgynevezett trianoni magyar határok szűkösségét sokáig a győztes hatalmak körében általános magyargyűlölettel magyarázzák. Mások Kun Béla proletárdiktatúrájának tulajdonítják az ismert eredményre vezető nagyhatalmi szigort. Eléggé elterjedt az a nézet is, hogy a trianoni határok azért jöhettek létre, mert az egykori döntéshozók nem ismerték jól a térséget, így az utódállamok agyafúrt politikusai félre tudták vezetni őket. Az azóta folyamatosan napvilágra kerülő dokumentumok sok tekintetben cáfolni látszanak ezt, és főként azt bizonyítják, hogy a döntések többsége hideg fejjel, szakszerűen és érzelemmentesen végiggondolt hatalmi érdekek és stratégiák mentén született. A határok kérdésével ugyanis a békekonferencia három szinten is foglalkozott: a legfelsőbb tanácsban, a külügyminiszterek tanácsában és a határmegállapító bizottságokban. A dolog pikantériája, hogy a konferencia szervezői eredetileg nem is tervezték ez utóbbi bizottságok felállítását, s arról csak akkor döntöttek, miután 1919. január végén, illetve február elején a csehek, a románok és a szerbek írásban is benyújtották területi igényüket. Ekkor — mivel az előterjesztések és indoklásaik számos ponton eltérőek, egymásnak ellentmondóak voltak — a legfelsőbb tanács a brit miniszterelnök, Lloyd George javaslatára úgy döntött, győztes országok szakembereiből álló bizottságokat hoznak létre, hogy tanulmányozzák az említett területi követeléseket, és tegyenek javaslatokat az új határokra. Végül két ilyen testület alakult: az egyik a magyar—csehszlovák, a másik a magyar—román—jugoszláv határok kérdéseiben kapott illetékességet. A bizottságok 1919. február közepén, tehát másfél hónappal a békekonferencia megnyitása után kezdték meg munkájukat. Elnökeik és alelnökeik kivétel nélkül franciák lettek, tagjaik között földrajzi, történelmi és katonai szakértők voltak, akik — ahogy a jegyzőkönyvekből kiderül — a máig élő közhiedelmekkel szemben, megfelelően ismerték a térséget, annak etnikai összetételét, közlekedési hálózatát. Az viszont kétségtelen, hogy a bizottságoknak rendkívül TALLÓZÓ
