Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - HAGYOMÁNY - Gulázsi Aurélia: Az Erdélyi Helikon folyóirat indulásához vezető út (tanulmány)
HAGYOMÁNY komor zengés dalairól. (.) Öt-hat évvel ezelőtt manifesztáltak már a fiatalok is. Tizenegyen álltak össze s csoportosulásukban és írásaikban bizonyos, hogy volt belekapcsolódás a modern áramlatokba és volt valamelyest helyi színezet is. ”3 Az, hogy Erdélyben ily rövid idő alatt sikerült színvonalas irodalmat teremteni, ahogy Schöpflin Aladár is írja cikkében: „Kétségkívül fel tud mutatni néhány igazi értéket, létrehozott néhány valóban kitűnő művet, az átlaga körülbelül egyezik a magyarországi irodalmi termés átlagával színvonal dolgában, s nemcsak saját szervezete van, hanem bizonyos mértékig közös gondolata is. (.) Amit Erdély irodalmi téren létrehozott, egyenrangú és nagykorú tényezője a magyar irodalomnak.”4 Nem véletlen, hisz „(.) Az erdélyi kultúra könnyebben találhatta meg útját, mert támaszkodhatott a múlt analógiáira. Az erdélyi fejedelemségnek önálló műveltsége és irodalma volt, s a XIX. század második felében is több évtizeden át élénk irodalmi és tudományos mozgalmak folytak itt le. Igaz, hogy egészen más politikai viszonyok uralkodtak azokban az időkben, de műveltségi örökségként mind a két korszak Nyugat felé tájékozódó, az anyaországgal eleven kapcsolatokat fenntartó, nemesen liberális szellemet hagyományozott”5. Az erdélyi magyarságban felébredt az erdélyi öntudat. Az az erdélyi öntudat, mely Kós Károly szerint ott van a magyarság történetének első századaiban, a vajdaságok korában, midőn Nagy Lajos és Mátyás után a magyar uralkodók elvesztették hatalmukat, és a vajdák olyasféle önállósághoz jutottak, mint a német fejedelmek. Bethlen és a két Rákóczi idejében már mindenestül kialakult az erdélyi öntudat. Szekfű Gyula, ha nem is tartja jogosultnak, hogy Kós Károly a régi századokban kutatja a különbségeket, amelyek az erdélyi népeket a magyarországiaktól elválasztják, de ő is igazoltnak gondolja, hogy a nagyfejedelemségek idejében a különbségérzés már kifejlődött. Mint Kuncz Aladár is rámutat cikkében: „Az erdélyi kisebbség tehát, amikor az új helyzetében kulturális hivatását kereste, mindenekelőtt múltjára kellett támaszkodnia’^. Az újraéledő erdélyi szellem, az erdélyi öntudatosodás egy időben figyelt fel az erdélyi nép életére és a történeti hagyományokra. Az irodalmi élet egyik napról a másikra óriási lendületet vett. Ez a gyors kivirágzás — Tolnai Gábor szerint7— az Ady körül csoportosult irodalmi korszak szellemi televényéből sarjadzott ki. Az új erdélyieknek a modern magyar irodalom ízlés- és formavilága adta az indítást. Három magyar író szellemének eredője lett ennek az új erdélyiségnek vezérlő elve, és ez a három író nem volt más, mint Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső. Ettől a három írótól kapta sajátos öntudatát az erdélyi fiatalság új szelleme. Schöpflin Aladár a Nyugat hasábjain Tolnai tanulmányáról írt bírálatában kiemeli e párhuzam jelentőségét, leszögezi, hogy: „Az erdélyi irodalom tehát mindenképpen a Nyugat körüli és a Nyugat hatása alatt kifejlett irodalom édes gyermeke.”8 Kétségkívül az új irodalom gyökérszálai, indító tényezői az anyaország modern irodalmában vannak. Abban azonban, hogy felébredt, lendületet vett a szellemi élet Erdélyben óriási szerepe van az 1921-ben megjelent Kiáltó Szó című röpiratnak, mely nemzetiségi politikai aktivitást hirdetett: „Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának:
