Irodalmi Szemle, 2000

2000/5-6 - KORTÁRS MAGYAR ÍRÓK - Cselényi László: Elfelejtett írók? (Tersánszky Józsi Jenő, Déry Tibor. Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Kodolányi János, Szabó Pál, Bibó István (miniportré)

Kortárs magyar írók

hogyanja. A haldokló anyós-anyát kínnal-keservesen félrevezető feleség történetének egyszeri és megismételhetetlen leleménye. Az érdem természetesen a témára rálelő Déryé, de semmivel sem kisebb a rendező érdeme. Nemcsak azért, mert éppen ezt a témát karolta föl, hanem elsősorban azért, ahogyan ezt kidolgozta, ahogy képes volt erre a látszólag mellékvágányra mindvégig koncentrálni, s egy pillanatra sem letérni a választott útról: nincs szónoklat, nincs nagyjelenet, nincs puskatus, nincs börtön-naturalizmus, csakis ez a vénasszony van a szenilis emlékeivel-bogaraival, meg ez a meggyötört, sziklakemény fiatalasszony, akinek nem elég az egyik kálvária, vállalja a másikat is, puszta könyörületből, emberségből. (A gyengébbek kedvéért: arról szól a történet, hogy az anyóssal elhitesse, hogy börtönbe zárt fia Amerikában van, ott forgatja világsikerre számítható filmjét.)

Déry „Műveiből egy korszak: fél évszázad vállalkozásai és összeütközései, reményei és válságai, vívmányai és kudarcai bontakoznak ki. S nemcsak a történelem menetét sikerült hiteles krónikába foglalnia, hanem saját személyiségének, világképének és közérzetének alakulását, belső dinamizmusát is, méghozzá legszorosabb összefüggésben a történelem változásaival, nagy mozgalmaival. Déry munkásságát akár egyetlen terjedelmes és változatos polémia gyanánt is tekinthetjük” — írja Pomogáts Béla a, Kortársaink sorozatban megjelent Déry-monográfiában.

Szabó Lőrinc

„Csak a derű óráit számolom, mondta pár szó s egy vasrúd a falon, a napóráé. Láttam én is a latin szöveget, s lelkem bánata irigyelte a vidám öreget, aki oly bölcs betűket vésetett a buta kőbe...”

Mozart hallgatása közben.

Szabó Lőrinc gyűjteményes kötetének 1960-as kiadásában ez az 56-os vers szerepel utolsóként, tehát alighanem ez az 57-ben elhunyt költő utolsó verse. Csak a derű óráit számolom — írja ötvenhatban, nyilván ötvenhat végén, s alighanem a szívkórházban. íme, a csoda: Szabó Lőrinc, az 1900-ban született, s 1957-ben elhunyt költő, nemcsak életében volt mellőzött, gyakran üldözött, hanem halála után is. Valljuk meg őszintén: néhány rehabilitációs kísérlet kivételével, ki emlékszik ma már Szabó Lőrincre?

Pedig nem kis társak álltak mellette indulásától kezdve korai haláláig. Az alig húszesztendős ifjút Babits és Tóth Árpád vették maguk mellé harmadiknak, Baudeliére kötetének, A romlás virágainak magyarításában. Az ötvenes évek elején viszont Illyés állítja, hogy Arany halála óta a legnagyobb teljesítmény a magyar lírában Szabó Lőrinc életműve.