Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - ANKÉT - Duba Gyula: Gyeptéglák alatt a múlt (regényrészlet)
Duba Gyula menhír ellenáll. Megcsúsznak a gép kerekei, egy helyben forognak. Lehetetlen kimozdítani helyéből a roppant időt! — Lánctalpas vontató kellene... — véli egy tűzoltó —, vagy akár... fel kellene robbantani..! — Ó, te nagyokos... — horkan fel Vrbicky —, uramisten, micsoda hatalmas ész... — hadonászik idegesen a tűzoltó orra előtt. — Megrepednének a vén házak falai és az összes ablak kitörne, te tinó! A fatörzs viszont a helyén maradna, meg se mozdulna! Talán az ördög, maga Lucifer sugallta, hogy belekössek és kikezdjek vele...! — Dohog magában, morgolódik, de a késő megbánástól nem lesz boldogabb. Talán megérezte a lelke mélyén, ösztönösen megsejtette?, hogy amikor „kikezdett” a mocsári tölggyel, évszázados erők ellen fordult! Még olyan gondolat is megérinthette, hogy a város szelleme helyteleníti... igen, a történelmi méretek, az idődimenziók..! Talán a született technokratának is, amilyen Vrbicky, lehetnek metafizikus hangulatai, némi érzéke vagy talán rossz sejtelme a természetfeletti erők, megmagyarázhatatlan transzcendenciák iránt. A Pazitko gyerek gúnyosan kiáltja feléje, s a lányok helyeslően felsikoltanak. — A piramisokat soha fel nem építenétek, pancserek... Nekifognátok és abbahagynátok, dilettánsok...! — A zöldboyok gúnyosan fütyülnek, fúj, motorizált gyalogkakukkok...! Amikor a gép csődöt mond, következik az ember. A kéz, a fizikai erő. Kétméteres lemezfűrészt hoznak a teherautóról, kétkezi erdei fűrészt. Két zöldövedzetes húzza egyenletesen. Lassan a fába mélyed, ritmikusan hersegve halad egyre beljebb, a másik oldalról ismét a Tatra kocsi veselkedik neki a törzsnek. A drótkötelek megfeszülnek. Örökkévalóságnak tűnik fel, amíg az óriás hangosan megroppan. A szakadást jelző reccsenés mintha a mélyből jönne. Másodszorra már nagyot, végzeteset roppan, majd lassan, kínlódva recsegni kezd, pattog állandóan, érezni a hangból, ahogy szakadoznak a szálak, a rostok és a sejtek az anyag belsejében, s a törzs lassan megmozdul, remegve elferdül, mintha a hatalmas erőnek meghajolna, amerre a Tatra húzza, a föld felé hajlik. Sokáig tart, míg végre ledől, nagyot döndül és billeg a földön, lassulva mozog, mintha halódna. A Fő tér felé vonszolja a Tatra autó. Nagy, kerek asztallapnyi nyers felület marad utána az összehasogatott föld, felforgatott pázsit és letarolt fű közepén. Az óriás számtalan évgyűrűi belevesznek a friss sebhely erősen szálkás-göcsörtös felületébe, alatta futnak össze a gyökérzet polipkarjai. Most válik világossá, hogy nincs erő, amely kiemelhetné, kitéphetné őket a földből. Nincs más mód, örökre ott maradnak! Tudja ezt Vrbicky és az emberei is. Sírnyi gödröket, mély alagutakat kellene ásniuk, hogy a gyökerekhez jussanak, alájuk vájják magukat, nagy oldalüregeket és kútszerű lyukakat készíteni, hogy a mélyből kibonthassák a polipot, számos karját átvágják és kiemeljék iszonyatos tömegű testét. A tengerből is könnyebb lenne kiemelni egy óriási polipot! Erre a munkára most nem vállalkozhatnak, a másik lehetséges megoldás marad tehát. Talán pótmegoldásnak tűnhet fel, ám legalább helyre állítja a látszatot. Bár a lényegen nem változtat. A gyökérzet és tönk föld feletti részét, a másfél méternyi átmérőjű, csupasz nyers fafelületet
