Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - A 70 ÉVES DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: Beszélgetés Duba Gyulával (beszélgetés)
A 70 éves Duba Gyula köszöntése élettények garantálják. Próbáljunk szótöredékekből, indulat- és kötőszókból, artikulátlan hangalakzatokból és felkiáltásokból művet „alkotni”, s nézzük, mi lesz belőle. Talán szellemes halandzsa, érdekes nyelvi játék, meglepő blöff vagy primitív zenére utaló hangzavar, ám aligha irodalom. Mihelyt értelmes mondatot ejtünk ki vagy írunk le, megjelenik mögötte, és azonnal megérezzük, bár talán ösztönszerűen, alig tudatosítva a valóságot, megsejtjük az életet. Igen, megérezzük anélkül, hogy rágondolnánk, hogy nyomatékosan értékelnénk! Beszélni — és írni! — annyit tesz, mint kifejezni az életet. A leírt szavak elvont formában testesítik meg a valóságot. Azt a mindenütt jelenlévő fenomént, amely bár kaotikus és áttekinthetetlen, talán éppen ezért szorosan a markában tart és nem enged, s a vele való huzavona rádöbbent, hogy amikor szabadulni akarunk az élettől, csak a halál következhet! * Ha már Robbe-Grillet-nél, az új regény pápájánál tartunk, hadd kérdezzem meg, nem okozott számodra lidérces pillanatot az a tudat, hogy a ma írója nem tud az említett kérdésre válaszolni, mivel fogalma sincs róla, mert a mű megszületése előtt nincs számára semmi bizonyosság, semmilyen célzat? — A kérdésre adott válasz nem ilyen egyszerű! A valóság létét és dominanciáját elismerve összefüggései még problematikusak lehetnek. A valóság és alkotás (mű) közötti bizonytalanság feszültsége az érzékelhető valóság, az élet végtelenségének rendszertelenségéből, véletlenszerűségéből, kaotikus voltából és (látszólagos?) céltalanságából ered. Valóságunk áttekinthetetlen, mert végtelen. A fogalmak: élet, valóság, kozmosz, végtelen — rokonok! Ezzel szemben a mű zárt, áttekinthető, többé-kevésbé logikus és rendezett, alárendelt az érzékelés és az érzelem törvényeinek. Ennek tudatában a valóság okozhat az írónak „lidérces pillanatokat”, ha elmélyült vagy felelőtlen pillanataiban a valóság roppant és rendezetlen tömegére és az élet áttekinthetetlen összefüggéseire gondol. Roppant titkokat sejt meg mögötte, borzongató rejtélyeket lát és elbizonytalanodik. Lehetetlennek érzi, hogy a valóság mérhetetlen és bonyolult egészét valamilyen módon áttekintse. A mű viszont teljesség! Egységében áttekinthető. De nem a végtelen kozmikus valóság értelmében, hanem az emberi tudat és értelem törvényei szerint! Az emberi lélek „minikozmoszá”-nak értelmében. A művészi alkotás lényegét talán éppen itt találjuk! A végtelennel szemben az élet olyan modelljét teremti meg, amely áttekinthető és értelmes, a káosszal szemben a rendet testesíti meg és mintegy foglyul ejtve a kiszámíthatatlan véletlenek láncreakcióját, értelmet ad a látszólag céltalan jelenségeknek. Bizonytalanság helyett bizonyosságot sugall! Az író talán sosem tudja pontosan, mivel áll szemben, ám azt mindig tudnia kell, hogy mit akar, milyen törekvést képvisel. Ebből persze erősen metafizikus helyzet következik, amiért az alkotás személyes hit kérdése is! A tudás mellett ott van a sejtés, és a bizonyosság oldalán a kétely állhat. A művek nem(csak) tudásból születnek, hanem beleérzésből és sejtésből is, kevésbé logikából, inkább a képzelet játékából, megérzésből és feltételezésből’, tehát intuícióból. S ez nem baj, mert éppen így van jól. Biztosan tudni valamit a tudomány feladata! De megsejteni a megismerhetetlen természetét és
