Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - A 70 ÉVES DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: Beszélgetés Duba Gyulával (beszélgetés)
A 70 éves Duba Gyula köszöntése látás drámai vonásaiban és az irodalom mitizáló természetében rejlik. Vagy nincs abban bizonyos patetikus elszántság, ahogy az író ország-világ elé áll gondolataival, felkínálja látomásait és kétségeit az embereknek és meg van róla győződve, tehát hisz benne, hogy véleménye fontos és helyén való, mindehhez joga van, sőt kötelessége, éppen azért, mert író és ember?! * Ki volt számodra akkor a példakép, mennyire hatott rád a kortárs magyar vagy a világirodalom? — Nem volt példaképem. Talán azért, mert kezdetben nem tudtam, mi az irodalmi élet, s hogy az írónak szakmai környezete, társai és szellemi rokonai lehetnek. Első humoros írásaimat tájékozatlan individualistaként írtam. Természetesnek vettem, hogy az írás — egyéni vállalkozás! Szívesen olvastam számos írót már a kezdő tollforgató figyelmével. Veres Péter elmélkedéseit, Gorkij esszéit, Wells Önéletírását és William Clisoldját, gondolati munkákat, mint Bergsontól a Nevetésről, Móriczot és Mikszáthot, Hemingway novelláit, Szolzsenyicint s Kafkától a Pert. Az író állandóan olvas, hogy tájékozódjon, s részben tanuljon, de ez már a tudatosság magasabb szintje. Annyiban hatott rám mind a magyar, mind a világirodalom, hogy olvasmányaimból megérez- tem az irodalmiság fogalmát, az írói fegyelem mibenlétét és az írás komolyságát. Az olvasó írót nem csak az érdekli, mi történik a műben, a stílusra is ügyel és értékeli a nyelvezetet, kompozíciót elemez és keresi az eredetiséget, az olvasás olyan iskola számára, amelyben maga a tanár és a diák. Olyan tartomány számára a (világ)irodalom, mint egy nagy gazdag együttes, termékeny szellemi valóság, melyhez csatlakozni akar, ezért hangjának bele kell simulni az általános harmóniába, mégis másnak kell lenni a többitől, mert csak akkor van értelme, hogy elfogadják, ha gazdagítja azt. Az írás, a mű sosem azonosulás és mindig gazdagítás. Többlet egyéni hanggal, sajátos színnel, új formanyelvvel, egyéni életérzéssel! * Az írót — szerinted — mindig a közösség emeli a világ elé. A közösség számodra háttér, sorsszerű kötődés volt vagy egy korábbi kánon ösztönös követése? — Úgy gondolom, hogy a közösség, a sajátos szellemi kultúra hordozója elsőként ismeri fel írója erényeit. A kultúra organikus és élő szervezet, s a szűkebb környezet tudomásulvételével megítéli, mondhatnánk azonosítja az író értékeit, esetleg elítéli tévedéseit, vétkeit. Első szinten a mű nem a világhoz, hanem szűkebb közösségéhez szól. Mind írója sajátosságait, mind közege jegyeit képviseli. Egységben tartalmazza az individualitást és kollektivitást. Ez elsősorban a nagy nyelveknek, nemzeteknek kedvez. A szovjet irodalom világsikereihez hozzájárulhatott, hogy egy világhatalom belső életéről, szociális és emberi vonatkozásairól, lélektani problémáiról tudósított. Az amerikai kultúra és irodalom hegemonikus eredményeit sem magyarázhatjuk másképp. A francia, angol, német vagy spanyol irodalmak, az olasz, kínai és japán mesterek művei, a kisebb nemzetek és nyelvi kultúrák szellemi termékei is hasonlóképpen jutnak a világ érdeklődésének előterébe. Tiszta író, aki „csak” író, aligha van! Közben nyelvnek, nemzetnek, történelmi kultúrának és élő civilizációnak is képviselője és elkötelezettje. Cervantes spanyol író, a korabeli spanyol lovagvilág szatíráját adja, Joyce ír, s a dublini szellemiség szószólója.
