Irodalmi Szemle, 2000

2000/1-2 - ANKÉT - Alabán Ferenc: „A kisebbségi irodalom küldetésének megértéséhez nem legendák és szólamok szükségesek...” (ankét)

A kortárs magyar irodalom fél évszázada Szlovákiában

értelmezési lehetőségek egész sorát teszik lehetővé, hordozzák magukban. A regények és elbeszélések színterei, élményei, akárcsak alakjai és emlékei konkrétan kötődnek a szlovákiai tájakhoz, a kisebbségi magyar közeghez, a művek jelentősége azonban abban is rejlik, hogy értékei nemcsak egy szűkebb közösség (szlovákiai magyarság), hanem egy szélesebb kultúra (egyetemes magyar irodalom) számára is, s bizonyos értelemben még az „egyetemes emberi létezés” számára is jelentéssel és üzenettel bíró alkotások. Grendel prózájának hőse „a kor reprezentatív tudósa és történelmi emlékezete”, s benne az író „az Isten utáni, de szeretet előtti polgárban a huszadik századi átmeneti ember paradigmáját kívánta megteremteni, s teremtette meg” (Tőzsér Árpád). Ez a nyitottság talán a kisebbségi identitás és annak megtartása (elvesztése) kérdéskörében is új látószöget rejt magában, melynek új érvényű modellje megértéséhez újabb, többdimenziós értelmezések szükségesek.

A harmadvirágzás lírájában az ún. első nemzedék tagjai közül Ozsvald Árpád és Bábi Tibor költészete hívta fel magára a figyelmet, és a későbbiekben is megtartotta hagyományokhoz való kapcsolódását és kisebbségi jellegét. Bábi inkább drámai alkat, Ozsvald impresszionista krónikás, mindketten fokozatokban teljesednek ki. Bábi filozófiához való vonzódása magatartást is jelez, melynek középpontjában a kisebbségi sorsát élő költő van, Ozsvald stílusának a későbbiekben is meghatározója a szimbolikus-mitikus keret, majd a magány, a félelem átérzése, s a kezdetekhez való újbóli visszatérés. Mindkét életmű megőrződött a szélsőségektől, s talán éppen ezért ellenállt az idegen hatásoknak, hogy megbízható és hiteles forrása lehessen a kisebbségi életérzésnek. Hozzájuk társul, kevésbé következetes alkotói színre lépéssel Dénes György és Rácz Olivér sokárnyalatú, de mindenképpen a valóság talajából ihletet merítő lírája.

Az ún. „nyolcak” nemzedékéből jelenünkig valójában Cselényi László, Tőzsér Árpád és Zs. Nagy Lajos költészete jelent maradandó értéket. Nincs szándékunkban költői fejlődésképeket felvázolni, figyelmünk csupán az utóbbi időszak meghatározó lírikusi irányultságaira irányul, mivel nem egy esetben magyarázó szó szükséges a szövegek versként való felfogásához, kérdéséhez. A kísérlet, a hatások befogadása, az azonosságát kereső személyiség és élménye bekerülnek a költészetbe, befogadják verbalizmusát, kitágítják belső és külső tereit, vizualitásuk fontos motivációvá válik. így például Cselényi László legújabb alkotásaiban kilép a betűk, a sorok teréből, aleatóriát szerkeszt és épít, ambíciója nem kevesebb a „megírhatatlan költemény/tartomány” megalkotásánál. Iránya az iránytalanság („ki itt belépsz, hagyj fel minden iránnyal”), most sem akar kevesebbet a mindenségnél, csak éppen más módon akarja azt elérni, mint tette az ötvenes évek végén. Krétakora, kiegészítései Hérakleitoszhoz, téridő-szonátája, sokknyomozó történelme, acetilén ágyai, az eggyé vált sok/k szintjei részévé, építőköveivé válnak dunatáji téridő-mítoszának. Egész költészetének fundamentuma úgy marad valósághoz hű, hogy közép-európai keretet kap, s megmaradnak benne a szlovákiai magyar kisebbségi élménykör elemei. Hasonló elemek teszik szlovákiaivá Zs. Nagy Lajos líráját is, bár őt igazán — nemzedéktársaitól eltérően — a városi környezet teszi költővé. Lírájának újszerű jegyei, mint a groteszk, az irónia, az abszurd egy sajátos