Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - L. Erdélyi Margit: A misztikum valósága és a valóság misztikuma az „Ádám-játékok ban” (elemzés)
A misztikum valósága és a valóság misztikuma az „Ádám-játékokban” közepette egyfajta realisztikus groteszk attribútumába helyezte. Mégis nem egy alkotói lépése a posztmodern útját is egyengeti, pontosabban szólva: a sajátosan Örkényi stílus a posztmodern groteszkjét (iróniáját) is megelőlegezi. Nem véletlenül lett témája a szétesett én- és világkép, típusok helyett pedig a magatartás- és viselkedésformák ábrázolása. Célzatos nála az intertextualitás jegyében érvényesített allúziók alkalmazása, amellyel nemcsak a tradícióik) megtartását, felhasználását kultiválja, hanem a mű többszólamúságát és formai cizelláltságát is. Ilyen módon Örkény építkezik az egyetemes kultúrából — a magyar irodalomból, a nyugati abszurdból —, a közép-kelet-európai groteszkből, pro és kontra szemléletekből, filozófiai, irodalmi paradoxonokból. Művészete kimeríthetetlennek tűnik a 20. század végi társadalmi, emberi magatartások feltérképezésében. Az 1969-ben megírt és 1979-ben bemutatott Pisti a vérzivatarban című kétszintes dráma Örkény legsikerültebb darabja több tekintetben is. Éppen ezért e mű kapcsán vizsgáljuk meg azokat az „építő elemeket”, amelyek — véleményünk szerint — az írói technika több mozzanatában az intertextualitás jelei. Noha a drámaíró nevét a világban az Egyperces novellák, a Tóték és a Macskajáték című drámák tették ismertté, mégis úgy látjuk, hogy egy hiteles Örkény-portrénak mindenképpen tartozéka a Pisti-dráma. A mű nemcsak az Örkényi groteszkben, hanem az egész Örkény-életműben számít csúcsteljesítménynek és a magyar irodalom kiemelkedő alkotásának, akár tartalmi, akár formai vonatkozásait tekintjük. Szintézisnek is beillő drámai műről van szó, amely drámaelméleti és színházdramaturgiai értelemben is jól sikerült alkotás. S habár alapvetően az örkényies humor (groteszk, ill. irónia) elemeire épít, vonzódása a tragikushoz egyértelmű önmagában vizsgálva is, más művek kontextusába helyezve is. Nem véletlen az említett mű kapcsolata Madách Az ember tragédiája című drámájával, hiszen megalkotásakor az író bevallottan Madách szellemének is hódolt, igaz, tőle teljesen elütő látásmóddal. Az Örkény-drámabeli Ember (Ádám) egy fél évszázadnyi történelmi — társadalmi — politikai közeg groteszk individuuma. Hordozója egy „kollektív önéletrajznak”, történelem és hatalmi rendszerek diktálta viselkedésformáknak. Szkizofréniája, mindenhatósága, megsokszorozódása fogalommá erősíti fel, s így a 20. századi „én” széteső/szétesett modelljét nyújtja. Kulcsár Szabó Ernő teszi fel az idevágó kérdést: „...alkalmas-e egyáltalán valamely individuumként értelmezett drámai hős a 20. századi történelem irracionális összefüggéseinek felidézésére?” (1994, 138.). Nem véletlen, hogy a valós tényekből összeállt történéseket Örkény a főszereplő „tudathasadása” révén oldotta meg. Az omnipotens, egyéniség nélküli főhős (Pistipistipisti...) képlékeny, állandóan változó, olykor teljességgel ellentétes én-ekből áll össze. Önvesztései és önfelfedezései a mindenhatóság és hiánylét (a vákuum-mivolt) között érvényesülnek váltakozva. Racionalizmus és irracionalizmus határán van ez a Pisti-lét, egybefogva a realizmust a misztikával, érvényesítve a szubjektivitást és relativitást is egyben, pár excellence Pisti az ezredvég irodalmi hőse a groteszk „borotvaélén”, tragikum és komikum abszurdumig vitt esztétikai aurájával. A Madách-allúzió egyébiránt nemcsak az epizódok kronologikus rendjére értendő, hanem az ember, az emberiség jövőjének féltésére is, a szerkezeti megoldást tekintve pedig a
