Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Vladimír Páral: Anyaszív (elbeszélés)

Vladimír Páral

Anyaszív

— Ott ül — közölte a viaszsápadt, olcsó sötét ruhát viselő Nina, amikor félénken, csak az üvegajtón át benézett az Experiment vendéglőbe, s visszatért az anyjához, aki künn a tolókocsiban pihent.

— Megvárjuk.

— Ott fog ülni vagy két óra hosszáig. Vagy négy óra hosszáig, mint legutóbb.

— Megvárjuk.

— Addig megyek bevásárolni. Egyedül hagyhatlak, anyuci?

— Kérlek is erre — mondta az anyja, Mirka Bobesová, aki sűrű, sötét hajú, szép karcsú asszony volt, szenvedélyesen ragyogó szemekkel, elegáns hófehér blúzt viselt mély kivágással, fejét egyenesen tartotta, támasz nélkül; évekkel ezelőtt megbénultak a lábai, s teljesen a lánya segítségére van utalva. Megrázta a fehérbort, szódavizet, s apróra zúzott jeget tartalmazó hőpalackot, töltött a piros bakelitpohárba, és Nina után nézett, aki a hentesüzlet előtt álló sor felé haladt. Szögleges, mint egy szekrény, s milyen nehezen megy abban a lehetetlen ruhájában. Az arcbőre olyan, mint a túró, s rágja az ajkait. Még nem volt férfival! Egyáltalán nem hasonlít rám. Ő nem Stepáné. Őt az a mélák Bobes csinálta nekem, s hasonlít is az apjára. Mirka asszony rágyújtott egy Clea cigarettára, és tekintete ismét az Experiment vendéglő ablakaira szegeződött, melyek a redőnyök miatt kívülről nem átlátszóak. De ő engem lát bentről. És nem bánja. De én megvárlak, fiacskám. Az ablakokkal együtt Mirka a vendéglő kijáratát is figyelte. Ma nem fogsz meglógni.

Forró májusi szombat van Prága 8. kerületének Invalidovna negyedében; a tűző napban a száraz szél porfelhőket kavar, idehozza a villamosok zörejét és a Sokolovska nevet viselő kivezető út forgalmának zaját, a rozsdaszínű fűvel benőtt részeken gyűrött papírok és hulladékok százait kergeti, melyeket az éjjel dobáltak ki a tízemeletes szállodaépület ablakain, cibálja a hirtelenjében kiültetett, gyorsan sárguló topolyafák ritka ágait, s csak a domboldalon csendesedik el, ahol az utolsó panelházak mögött fenségesen áll egy óriási öreg fa, még abból az időből, amikor ez a lakónegyed nem létezett.

Ötven perc múlva Nina visszajött az anyjához, addig állt sorban marhaoldalasért, s örült is neki.

— Bifsztek jobb lenne — jegyezte meg Mirka.

Nina az alsó ajkába harapott, hogy ne kelljen beszélnie. A bifsztek 135 koronába kerül, az oldalas csak húszba. Az utóbbi években Mirka asszony egész jövedelme csak a kis rokkantnyugdíj, de ő ezt végképp nem veszi figyelembe. Nina pedig, aki segédhivatalnokként dolgozik a közeli statisztikai