Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Aich Péter: A kép(novella)

A kép

intuíció tévedhetetlenségében, eddig ritkán csalódtam, persze idővel bővül, módosul a kép, de előbb-utóbb kilóg az első benyomás lólába, hiszen vannak emberek, akik annyira áttetszők, akár a nyitott könyv, lekötnek, szemem rájuk tapad, megfigyelem, mit csinálnak, s hogyan csinálják, amit csinálnak, az utcán, a vonaton, bárhol, a könyv fölött minduntalan rád siklott tekintetem, kávét rendeltem meg üdítőt, mert szomjas voltam, a kávéház közben lassan megtelt, Turgenyevet olvastam, szűkszavú, rejtett nosztalgia áradt belőle, ott ültél vagy tízméternyire, vörösbort szopogattál, egy társaság ült közénk, állandóan nyüzsögtek, gyakran nem is láttalak a sok fejtől, tekintetünk összetalálkozott néha, de nem voltam biztos benne, talán csak nekem tűnt úgy, s vigasztaltam magamat, mert szerettem volna, ha rám néznél, annyi mindenkire nézhettél, csak úgy, mellékesen, akárcsak én, pedig néha esküdni mertem volna, hogy márpedig most rám néztél, rám mosolyogtál, ajkad ívén felém hullámzott a nyughatatlan vágy csírája, ott ültél meztelenül és vörösbort szopogattál, öled domborulatai meg-megvonaglottak, pisze mellbimbód fittyet hányt a világnak, persze hülye vagyok, holnap már nem is tudom, hogyan néztél ki, hívtam a pincért, fizettem és maradtam mégis, vörösbort szopogattál és kecsesen mosolyogtál, most ez nekem szólt, ó igen, szívem dobja a torkomba botlott, bár nem értettem, mégis jólesett, hogy rám mosolyogtál, egy idegen az idegenben, pedig közben társaságod akadt, úgy tűnt, azért támaszkodtál hátra, hogy a sok fej között szemembe láss, aztán megint jött a pincér, megkérdezte, mit parancsolok, mintha épp most jöttem volna, persze kínos csak úgy üresen ülni a kávéházban, de csak maradtam, isten tudja miért, mintha arra várnék, hogy hozzám jössz és a nyakamba ugrasz, pedig igazán nem vagyok ilyen szirupos, meg ennyire bolond sem és egyáltalán, mégse bántam volna, ha átkulcsolod kezedet vállam fölött, az ölelés is úgy szép igazán, ha más, ha rejtélyes, váratlan ajándék, azt hiszem, az is fölmerült bennem, hogy ha majd elmész, utánad megyek, de mi következne aztán, nem tudom, azt mondtam, kisasszony, mondja csak, nem láttuk mi már egymást valahol, persze faképnél hagytál, igazad volt, még nem is panaszkodhatok, sőt örülök, hogy nem hülyéztél le, de nem mentél sehova, végül mégis nekifohászkodtam, egye fene, nem vagyunk körmeneten, nem hull virág az ölembe, csak azért, mert szép, mert tetszik nekem, a szobámban pohárba teszem, és reggel úgyis ott hagyom, mert mit csináljak vele útközben, csak látni akartam, érinteni, nem többet, ennyi elég, meg hogy enyém legyen a pillanat, hogy elmondhassam egyszer, volt egyszer egy pillanat, és varázsa volt annak, mint a pernye, lepihen arcodon és tovaszáll, integess neki sóhajoddal, egyszer láttam egy kék virágot, körülácsorogtam, véletlenül ötlött a szemembe, most bújt ki bimbójából, egyszerre csak lett, aztán mellém ült, szabad itt a hely, mondta és mosolygott, az idő harangja kalimpált ujjaim között, mintha melledet szorítanám, integetett kéken, hajlékonyán, tekintete lelkem mélyére szállt, fölmentem a mogorva szobába, lassan, jöttél te is, talán azt gondoltad, a kabátomért mentem a ruhatárba, de az enyém fönt volt a kedvetlen szobában, kint alaposan fagyott, annyi üldögélés után jólesik egy kis mozgás, az állomás felé indultam, legalább azt hiszem, de nem jutottam messze, muszáj volt szemmel tartanom a kijáratot, mindig megpendült ütőerem, ha kilépett valaki, mikor aztán a legmesszebb kerültem, akkor jöttél,