Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Tőzsér Árpád: Bozont (vers)
Tőzsér Árpád Virrad. Az ablakomon s a vasúton túl, a buján sarjadó vetésben fácánkakas köszörüli rekedt torkát. Először azt hittem, hogy a költő láncfűrészén nyüszít a deszka. így vagyunk, globális augurok: áldozati jelekből, boncolt versből, tévé-klippek belsőségéből, biorészvények veséjéből jósolunk, s a benti jel külső jelentettjét immár végleg elhanyagolható monádnak véljük. Számunkra az égő férfiak, az utcán kölykező nőoroszlánok, a sírokból kiömlő holtak fakó árja kettős kódolású posztstrukturalista painting, fényes szellemünk bizonyítéka. S közben pedig ó hogy viszolygunk a kiborotvált vénuszdomboktól, a tévé-görlök broilercsirkére emlékeztető kopasz ölétől! A tápszerezett férfi-libidó közvetlen akarta szemlélni irányultsága tárgyát: a gyönyört, Vénusz galambjáról leparancsolta a tollat, s most már késő: a galamb maga is hiszi, hogy a legproduktívabb hazugság az igazság, s azt mutatja, amit a legbelső Matrjosa-baba mutathat: a semmit, a rétegek közönyét, s nem azt, amit a néző áhít (akár tudat alatt is): önmaga (értsd: a néző) hatványát, az inováció lehetőségét, mert igaz lehet, hogy a valóság semmivel sem valóságosabb, mint amiben megjelenik (ti. a képzet, sőt a képlet), de az is igaz, hogy a fácánkakas rekedt-szép torkát s a zölden sárló föld (kedves narrátorom, hát valóban nem mered kimondani a szót, hogy: élet?, na majd én, a költői hitelre fütyülő civil, kimondom: az Élet, az Élet) szóval az élet bozontját, a termő öl buja függvényét semmilyen igazsághoz nem lehet hozzárendelni. A verséhez sem... Bozont
