Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Egy polgár vallomásai (regényrészlet)
Márai Sándor műveiből készülhetett a napi munkára, aki már annyira beérkezett, hogy napközben nem érhették megalázó meglepetések. A valóságban apám akkor még nem is „érkezett be” különösebben; az osztály érkezett be, amelyhez tartozott, s ennek az odatartozásnak kisugárzó öntudata avatta ilyen méltóságteljessé magatartását és mozdulatait. Aki az osztályhoz tartozott, s jó volt a minősítése, meglehetős nyugalommal kezdhette a napot. * Az „úriszobában” három üvegajtós szekrényben sorakoztak a könyvek. Anyám „könyvtára” már inkább csak dísztárgy volt, a szalon berendezésének egyik kelléke s emlék a múltból; a mahagóniszekrény ajtaját ritkán nyitogatták. Vagy három tucat vörös vászonba kötött Egyetemes Regénytár adta ki a zömét anyám könyveinek; s aztán nagy csapat német regény. Kedvenc írója volt Rudolf Herzog, s kedvenc könyve ennek az írónak Das grosse Heimweh című regénye. Sárga bőrben, két kötetben, díszhelyen állott Freytag Soll und Habenje, aztán néhány kötet Schiller. Goethét a polgári könyvtárak nem kedvelték. Úgy vélekedtek, hogy „vizenyős, klasszikus”. Schiller már inkább hozzátartozott a könyvtárhoz, különösen a Haramiák és az Ármány és szerelem kötetei, no meg A harang egyik díszes kiadása. Schillerben valahogy a liberalizmus előfutárát látták, a forradalmárt. Goethe volt a „merev forma”, a „klasszikus maradiság”, az unalom. Nem hiszem, hogy a századvégi polgár sok egyebet olvasott volna Goethétől, mint a Hermann und Dorothea néhány énekét az iskolában s később a Vándor éji dalál. Anyám kedvelte a „modern német szerzőket”. Herzog és Freytag mellett helyet kaptak kedves könyvei között Stratz, Ompteda s egypár német humorista művei. ítéletem nincs e könyvekről, mert gyermekkoromban, mikor a szülői könyvtárra rászabadultam, már ösztönösen irtóztam e művektől, s egyiket sem bírtam elolvasni. ... Apám könyvtára tekintélyes volt, és elfoglalta az „úriszoba” leghosszabb falát. A magyar szépírók közül Mikszáthot olvasta legszívesebben. Jogi könyveit, a hasas corpus juris-köteteket, a „döntvénytárakat” és „szemelvényeket a magánjog köréből” az irodában őrizte; a lakás három magas, falba épített könyvszekrénye tele volt szépirodalommal. A városunkbeli polgárság sokat és szívesen olvasott. Ebben a városban már két évszázaddal elébb tartottak „irodalmi szalonokat”, a XVIII. század vége felé itt jurátuskodott Kazinczy Ferenc, itt lapot és folyóiratot nyomtattak, mikor a magyar Alföld városaiban, csekélyke kivétellel, a téli évad „szellemi életének” csúcspontját a disznótoros összejövetel jelentette. A Fő utca boltíves szalonjaiban évszázaddal elébb már irodalomról vitatkoztak, s a magyar könyvből, akkor is, később is, több fogyott e vegyes ajkú, de mindenkor magyar műveltségű városban, mint Pest-Budán. Négy könyvkereskedő élt, sőt gazdagodott e kicsiny, alig negyvenezer lélekkel népes városban. A könyvkereskedésekben délelőtt kaszinót tartottak a hivatalukból hazatérő városi urak, kényelmes karosszékekben elterpeszkedve lapozták a polcon felhalmozott könyvújdonságokat; az a gátat szakított szellemi áradás, mely a háború után elöntötte a könyvpiacot, ismeretlen volt még gyermekkoromban, minden újonnan megjelent könyvet megvitattak, s alig múlt el nap, hogy a négy könyvkereskedő közül valamelyik „szíves
