Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Fónod Zoltán: „Egyszer mindenki hazaér...”

Száz éve született Márai Sándor

Győry Dezsőnél váltott erőteljesen „kisebbségi” hangra. A Vers a lemondásról, vagy A síró hős egyértelműen a kor emberének gondjait, csalódásait, elmagányosodását fejezte ki. Nem zarathustrai magányról van itt szó, hanem harcos, hősi pózról, melyben „az igazi vers értelme, célja, élete több mint a szép

— az igazi vers intellektuális formába sűrített energia, magyarul: tett...” Márai Sándor írta ezeket a sorokat Merényi Gyula: Rosa mystica című kötetéről (Kassai Napló, 1920. május 5.). Megállapításai lényegében saját verseire is érvényesek. Merényi Gyula A halál alléja című Márai Sándornak ajánlott versében a békéden belenyugvást és elmúlást fogalmazta meg:

Ha kél a Szél és megdidergek,

Felettem a rejtelmes fasor Feketén zúgat ezer sohát S halkan menni, menni kell tovább.

Ezekben az években a prózaíró Márai is kereste a saját hangját. Az újságíráson, az újságírói élményeken keresztül jutott el az irodalom titkaihoz. Nemcsak a Panaszkönyv című kötete (1922) jelezte, hogy akárcsak Móricz Zsigmond esetében, Márainál is újságírói élményei jelentik a szépirodalom „egyetemeit”, hanem jelentősebbnek szánt kisregénye, A mészáros is azt bizonyította, hogy életközeli, valóságközeli témakésztetés közelségében kereste az íróvá válás lehetőségét. Regényét 1924-ben Bécsben adta ki, és Fábry Zoltán rendkívül elismerően írt róla. Ahogy az Emberi hang című kötetét a szlovenszkói „emberlíra” kiemelkedő alkotásának minősítette, „döbbenetes virtuóz összemarkolásnak”, ugyanúgy a kisregényt is „erős ígéretnek” mondta, „az emberi hang állathördülését” vélte felfedezni magyar szavakban. Hogy milyen emberi közvetlenséggel tudta megjeleníteni Márai a kisemberek gondjait, bizonyítják azok a riportjai is, melyeket a Vörös Lobogóban jelentetett meg 1919-ben. Egyik ilyen üde, emberséggel, együttérzéssel teljes írása például a Vágóhíd Miskén című

A mészáros című regényét Párizsban fejezte be, és a sors iróniája, hogy Márai ezt a művét később megtagadta, megjelent művei jegyzékéből kihagyta. Feltehetően szerepe volt ebben annak is, utólag úgy érezte, Berlin századvégi élete ábrázolásában erőteljesebb volt az írói elképzelés, mint az események logikája. Nem változtat a tényeken, hogy Ottó, a kisregény főhőse fanatizmusával, kispolgári lerendezésével nemcsak a császárhű katona első világháborús „mintapéldánya” volt, hanem (sajátos írói megérzéssel!) a fasizmus embercsordáját megjelenítő „mészárosok” előképe is.

A prózaíró Márai számára meghatározó volt az az élmény, melyet a német expresszionisták, valamint Franz Kafka művei jelentettek számára. Jó érzékkel vonzódott Kafka munkásságához Elsőként írt róla a Kassai Naplóban, 1922-ben.

A prózaíró Márai számára Kosztolányi mellett Kafka jelentette azt az írót, akit példaképnek tekintett. „Kafkát úgy leltem meg a magam számára, mint az alvajáró az egyenes utat. ...Kafka nem volt német. Nem volt cseh sem. író volt, ahogy a legnagyobbak azok, nem lehetett eltéveszteni, félreérteni. Csodálatos ösztön az, mellyel egy fiatal író megtalálja a fejlődéshez szükséges mintaképet. Soha nem »utánoztam« Kafkát; de ma már tudom, hogy néhány írása, tárgy-látása, szemlélete megvilágosítottak bennem homályos területeket. Ne