Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - Németh Zoltán: Napló Márai 2000
Száz éve született Márai Sándor másikkal a szőnyegre támaszkodom. A rádióból előtörő hang Szovjet-Oroszor- szággal foglalkozik. Sztálin és Lenin. Polgárháború. Vörösök és fehérek. Amikor odaér, hogy Lenin hogyan adott ki parancsot a kivégzésekre, elsírom magam. Egy elhíresült Márai-mondat: „Ebben a városban már két évszázaddal elébb tartottak »irodalmi szalonokat«, a XVIII. század vége felé itt jurátuskodott Kazinczy Ferenc, itt lapot és folyóiratot nyomtattak, mikor a magyar Alföld városaiban, csekélyke kivétellel, a téli évad »szellemi életének« csúcspontját a disznótoros összejövetel jelentette.” Mit mondhat Márai a kommunistáknak? Ma, amikor szinte össznépi sporttá vált annak a megideologizálása, miért lett valakiből kommunista, és erkölcsi szempontból az számít mások szemében a legmegtámadhatatlanabb érvnek, hogy a karrier miatt, ezek a volt kommunisták, akik a nem kommunisták testén léptek oda, ahol vannak, Márait olvasnak. A rendszer logikájából következően persze ők sosem voltak kommunisták: de pontosan így, ezzel, hogy meggyőződésük ellenére léptek be a pártba: ők a rendszer emberei. Nekem sosem kellett attól félnem, hogy kommunistává válók. Túl jól nevelt voltam, és ezért elhittem minden hazugságot, amit a propaganda terjesztett, túl becsületes, hogy ezt a naivságot ki is használjam, és túl konok, hogy bárhová is tartozzam. Nagyapám képe szemem előtt, amikor azt meséli, hogy mint kuláknak, mennyi földjét vették el. Nem akkor írta alá a belépési papírt, amikor lecsukták, hanem amikor azzal fenyegették meg, hogy a fiai nem tanulhatnak tovább. Tényleg túl jól nevelt voltam, és elhihettem a rendszernek mindent, mikor minden családi összejövetelen a kommunisták piszkos dolgai jöttek szóba? A XX. század 30-as évei a kollektivizmus jegyében ítélték halálra az egyéniséget. A kommunizmus a társadalmi osztályt, illetve az osztályok között fennálló virtuális antagonizmusokat ítélte magasabbrendűnek az egyénnél, a fasizmus a faj uralmát hirdette az individuum fölött. A posztmodern állapot korszakának vezető teoretikusai szintén a szubjektum haláláról beszélnek. A szubjektum határai struktúrák erővonalai mentén olvadnak fel. A szubjektum egyediségét maga a nyelv teszi lehetetlenné, hiszen minden szubjektum csak azon a nyelven képes megszólalni, amelyet megörökölt, a saját nyelv illúzió, elődeink hangján szólalhatunk csak meg. Egy lehetséges olvasat szerint Márai művei azért is tűnnek értékesnek és időtállónak, mert megpróbálnak komolyan szembenézni az identitásvesztés lehetőségeivel. Talán senki sem védte következetesebben a személyiség jogait irodalmunkban, mint Márai, aki mindenféle kollektivizmussal szemben az egyéniség európai értékeit helyezte műveinek középpontjába. Van azonban ennek egy érdekes paradoxona. Az tudniillik, hogy miközben az individuum mellett tesz hitet, ezt egy osztály, a polgárság vélt ideológiája mellett teszi. A paradoxon azonban nem Márai érdeme, hanem magáé a polgárságé miközben e kollektív munka értelmességébe vetett hit vezérli (lásd az európai dómok építéséhez elengedhetetlen összefogást), a közösség mindig az egyéni érdekek
